A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Dobossy Imre: A felvidéki magyarság jogi helyzete a csehszlovák köztársaságban

Az önkormányzat volt az első, amely az új ál­lami berendezkedésnek áldozatául esett. A vár­megyék élére a zsupán került, aki mind a főispán politikai hatalmát, mind az alispán és a megyegyű­lés, illetőleg a bizottságok közigazgatási és önkor­mányzati hatáskörét egyesítette magában. A helyzet azonban még sokkal zavarosabb volt annál, hogy egy átgondolt új közigazgatási rendszerről beszélni lehetett volna. Az új állam két olyan részből tevődött össze, amelyeknek közigazgatási és politikai felépí­tése is merőben ellentétes volt. Az új állam vezető férfiai, akik a hatalmat kezdettől fogva magukhoz ragadták, legnagyobb részben a volt osztrák tartomá­nyokból, az ú. n. történelmi országokból kerültek ki s a magyar közigazgatási szervezetet nem ismerték. Bizonytalan volt még az is, hogy az új állam határai Magyarország felé meddig fognak terjedni. Mindezen körülmények arra indították a prágai központi kor­mányt, hogy egy. a helyzettel ismerős, úgynevezett teljhatalmú minisztert nevezzen ki a szlovák közigazga­tás élére, azzal a feladattal, hogy Szlovákia területén a rend fenntartására, a viszonyok konszolidálására és a rendezett állami élet biztosítására a szükséges rendelkezéseket megtegye s ezáltal ennek az ország­résznek az új állam keretébe való közjogi beilleszté­sét elősegítse. (64/18. sz. törvény 14. §.) A teljhatalmú miniszter kirendelése a közigaz­gatás egységesítését természetesen nemcsak, hogy nem segítette elő, hanem inkább hátráltatta. A szlo­vák teljhatalmú miniszter (az első Vavro Srobár volt) drasztikus rendelkezései (lapbetiltások, statárium, internálások stb.), egyáltalán nem voltak összeegyez­tethetők a fiatal köztársaság sokat hangoztatott de­mokratikus alapelveivel s ezzel kapcsolatosan Pe­routka, az ismert cseh közíró, helyesen állapítja meg: „A szlovák határ két részre osztotta a köztársaságot s mindkét részben más módszerrel kormányoztak, — a történelmi országrészekben demokratikus módsze­rekkel, Szlovákiában diktatórikusán." A teljhatalmú minisztérium a viszonyok konszo­lidálódásával és a közigazgatási szervezet kiépítésé­vel egyenes arányban vesztette el jelentőségét s amikor 1928-ban az akkori közigazgatási újjászer­vezéssel kapcsolatosan megszüntették, ez a megszün­tetés már csak egy formálisan működő, papiros­intézményt érintett. Az első nagyobbszabású közigazgatási rendezés az 1920. február hó 29-én kibocsátott alkotmánytör­vényekkel kapcsolatos. Az alkotmány maga kisebb­ségi szempontból panaszra nem igen adott okot. mert a politikai jogegyenlőség alapján állott s a kisebbsé­gek jogait, bár csak nagy körvonalakban, úgy-ahogy biztosította. Az a körülmény, hogy az alkotmány­levélben lefektetett elvek a gyakorlatban nem érvé­nyesültek s a későbbi törvények és rendeletek is gyakran kerültek vele ellentétbe, jellegzetes tünete a csehszlovák közélet krónikus betegségének, mely az elmélet és gyakorlat állandó ellentétében nyilvánult meg. Ami magát a szűkebb értelemben vett közigaz­gatást illeti, hosszú viták után, a köztársaság vezetői a megyerendszer mellett kötöttek ki. A vonatkozó törvény értelmében mind a történeti országrészek tartományi rendszerét, mind a volt magyar területek kis-megverendszerét, az ú. n. „nagy-megverendszer" váltotta volna fel. Ez a nagy-megyerendszer kompro­misszumnak készült a történeti országrészek és a magyar területek közigazgatási rendszere között. A politikai cél az volt, hogy az egyes országrészek jogi elkülönülése megszűnjék, a közös államiság tudata s az azt kifejezésre juttató központi hatalom erősöd­jék. Különösen vonatkozik ez Szlovákiára, ahol az autonomista mozgalom kezdettől fogva erős volt. A már említett Peroutka szerint is a nagyzsupa-törvény főcélja az volt, hogy Szlovákia, mint külön politikai egység: megszűnjék s a szlovák szeparatista mozga­lom kibontakozása megakadályoztassák. Hogy a nagv-zsupa rendszerben kifejeződő köz­igazgatási szervezet mennyire mesterkélt és erőlte­tett volt, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy a történelmi országrészekben a tör­vény soha életbe nem lépett. Szlovákiában ugyan 1923. január 1-i hatállyal életbeléptették, de ennek csupán politikai s nem közigazgatás-technikai indo­kai voltak. A kis-megyerendszernél ugyanis a ma­gyarság a déli megyékben túlsúlyba került abban a pillanatban, amint magára talált és politikailag szer­vezkedni kezdett. A nagy-megye beosztásnál, amely Szlovákiát 6, északról-délre húzódó közigazgatási egységre osztotta, az az elv érvényesült, hogy a ma­gyar vidékek úgy osztassanak be az egyes nagy­megvékbe, hogy a magyar lakosság arányszáma s így politikai befolyása is: a lehető legkisebb legyen. En­nek illusztrálására érdemes rámutatni arra, hogy ugyanabban a megyében volt pl. Komárom és Vág­ujhely, Párkány és Trencsénbán, Ipolyság és Breznó­bánva, Tornaija és Ólubló, Szepsi és Bártfa stb. A nemzetiségi szempontból rendkívül sérelmes területi beosztás mellett még más módon is gondoskodott a kormányzat arról, hogy a kisebbségek véletlenül se juthassanak lényegesebb befolyáshoz a megyei köz­igazgatásban. A nagy-zšupákkal együtt újból beveze­tett megyei önkormányzatot teljesen illuzórikussá tette ugyanis az a körülmény, hogy Hlinka szlovák néppártjának kívánságára, a történeti országrészek­kel ellentétben, a megyei képviselőtestületeknek csak 2/3-ad részét választották. 1/3-ad részét a kormány nevezte ki. A megyei tisztviselői kar szintén kineve­zett hivatalnokokból állott. Természetes, hogy ez a kettős közigazgatási rendszer — a nagy-megyerendszer Szlovákiában és a tartományi rendszer a történelmi országrészekben - 67 ­6*

Next

/
Thumbnails
Contents