A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Darvas János: A felvidéki magyarság politikai története a csehszlovák megszállás alatt

esetben Magyarország hajlandó a határmegállapítás kérdésében döntőbíróságnak alávetni magát. A prágai külügyminisztérium a döntőbírósági megoldást választotta. November 2-án a bécsi Belvedere-palotában vonta meg Ciano gróf olasz és Ribbentrop német külügyminiszter a végleges határt. S ezzel a történelmi jelentőségű döntéssel egymillió északi magyar fölött újból kisütött a nap, a húsz éve sóvárgott magyar szabadság és igazság napja. A felszabadulás leírhatatlan örömét csak az tompította, hogy Szlovákiában és a rutén Kárpátalján még mindig maradtak magyar szigetek, ott maradt mintegy másfélszázezer magyar. Azóta a Gondviselés kegyes volt hozzánk és 1939 március 15-én, a szabadság ünnepnapján a magyar erő és akarat Kárpátalja felé is visszaállította az ezeréves határt: a kárpátaljai magyarok és velük a testvér rutének is viszszatérhettek Szent István örök birodalmába. A húszéves cseh lidércnyomás elmúlt, a multté. Akik végigélték, azok emlékezetében úgy él már csak, mint egy rossz álom emléke. Az egész magyar nemzet életében csak kis epizód volt az ideig-óráig elszakított egy millió magyar külön élete, de ennek a múlttá vált epizódnak a jelenre és jövőre nézve is még sokáig megmaradnak a pozitív és negatív kihatásai, vagy legalábbis a tanulságai. A felvidéki egy millió magyar nehéz iskolát járt ki: a történelmi megpróbáltatások iskoláját. Elnyomott helyzetében erős politikai iskolázottságra tett szert. Ki volt téve az elnemzetlenítés minden kényszerének és csábításainak s a nemzetiségi demoralizálás minden eszközét kipróbálták ellene. Ez a próbatétel megacélozta ellenállóképességét és fokozta nemzeti öntudatát. Az, hogy az állam, amelyben az elszakított magyarság húsz éven át élt, idegen és közönyös, sőt legtöbbször ellenséges volt a magyar nemzetiségű egyedek egyéni sorsa iránt, ez kinevelte a magyarokban a gazdasági vállalkozó kedvet és a szabad pályák iránti előszeretetet. Megtanulták az akadályokkal való életküzdelmet, a nehézségek harcos legyőzését, vagy okos megkerülését. Megtanultak hallgatagon tűrni és türelmesen várni. Megtanultak kedvezőtlen realitásokkal józanul és hidegen számolni, kedvezőtlen körülmények között, idegenek és ellenségek között is boldogulni. A nemzet törzsétől külön élve, ízelítőt kaptak a székelység magárahagyatottságából, önálló történelmi és társadalmi élettapasztalatokra tettek szert, hasonlóak lett a székelyekhez, elszékelyesedtek. ök voltak a magyarság északi székelyei. A közös kisebbségi balsors bajtársi szellemet termelt ki magyar és magyar között. Az általános elnyomás és minden társadalmi rétegre kiterjedő kizsákmányolás tudata közelebb hozta egymáshoz a magyar társadalom osztályait, az osztálygőg, az osztályönzés és osztálybizalmatlanság eltűnt, a szegénység osztályellentéteket kiegyenlítő ereje belső demokráciára, demokratikus egyenlőségre, egymás bajtársi segítésére, lelki közelségre nevelte a sorstársakat. A nemzetiségi elnyomás alatt nyomatékosan éreztük, hogy a nemzet legmegingathatatlanabb fenntartó rétege, a nemzeti élet végső erőforrása, fellegvára a föld népe, a független kis földműves. Ezért a kisebbségi magyarság a népre és általában a kisemberre alapozta életét, politikája szükségszerűen és elsődlegesen demokratikus népi politika volt. Az elnyomott sorsban a nemzeti erők és értékek megőrzéséhez, megvédéséhez nagyobb összetartás és fegyelem szükséges, mint szabad helyzetben, amikor a nemzeti jogokat nem fenyegeti közvetlen veszély. Ezért a kisebbségi sorban élő magyarság hajlamosabbá vált a nemzeti összetartás és az önként vállalt fegyelem erkölcsi parancsai iránt. Ebben a kisebbségi sorban levő német sorstársaktól, a szövetséges szudétanémetektől is tanult. De minél teljesebb volt ez a fegyelem és minél feltétlenebb volt a vezetők iránti bizalom: annál bensőségesebb, bizalmasabb, testvéribb és demokratikusabb lett a viszony a vezetők és vezetettek között. Szociális népközösségi szellem volt itt kialakulóban, kisebbségi népetika. A húszéves kisebbségi sors politikai küzdelmeinek minden erkölcsi rúgója, indokolása és alapja az írott alkotmányos és az íratlan emberi jogokért való harc volt. Jogi és etikai követelmények. A legkisebb magyarban is erősen fejlődött a jogi érzék: ragaszkodás ahhoz, ami jár és harc a ki nem szolgáltatott jogok érvényesítéséért. Ez azonban nemcsak a vezetőknek volt a feladata, hanem minden egyes magyaré. A kisebbségi jogokat, például a nyelvhasználati jogot csak az élvezhette, aki esetenként személy szerint igényelte és érvényesítette ezt a jogát. Mert a csehek tudatosan és tudat alatt az állam sovén nemzeti jellegét igyekeztek az élet minden megnyilvánulásában érvényesíteni. Naponta egyedenként külön közelharcot kellett vívni a magyarok kisebbségi jogaiért és a magyarokat is megillető egyenlő bánásmódért. A nemzeti fennmaradást biztosító csendes nemzeti ellenállásba minden egyedet be kellett kapcsolni. Az egyének nemzeti öntudatának fokától függött minden, tehát ezt a nemzeti öntudatot a legszélesebb körben propagálni, az alacsonyabb rétegek közt nevelni, fejleszteni, erősíteni kellett. Legjobb nevelője volt ennek a választói jog gyakori gyakorlása. Evente legalább egyszer járult minden 21 évnél idősebb polgár, férfi és nő egyaránt, ha legalább három hónapig egy községben lakott, az urnák elé, hogy lelkiismerete szerint titkosan és szabadon nyil— 64 i