A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Darvas János: A felvidéki magyarság politikai története a csehszlovák megszállás alatt

szárnyákba. A német törvényhozók német ezredeket, német tisztikart és német vezényleti nyelvet követeltek. Erre válaszul cseh részről pusztítani kezdték a német és magyar szobrokat. A vandalizmus véres összeütközéseket vált ki, a cseh rendőrök és csendőrök golyói számos ártatlan életet oltanak ki. A erőszakosságok egyik jellemző eseménye: a prágai csőcselék elfoglalja és a cseh nemzeti színház számára birtokba veszi a németek ősi rendi színházát (1920 november 16.) Szlovákiában a nemzeti villongásokkal párhuzamosan nagyfokú szociális elégedetlenség robban ki. A cseh nagyipar nem tűrte a szlovákiai és kárpátaljai gyárak versenyét, a volt magyar területéből nem termelő, hanem csak felvevő piacot akart csinálni s e gyarmati szerepnek megfelelően az állami apparátus iparellenes intézkedésekkel csődbe kergette a szlovákiai és kárpátaljai gyárakat. A csehek azzal igyekezték leplezni ellenséges iparpolitikájukat, hogy ez a folyamat csak azért következik be, mert a felvidéki gyárak mesterséges alakulatok, a magyar kormány mesterséges kreációi, melyeket csak a magyarosítás kedvéért létesítettek, a termelés természetes föltételei nélkül. Azt nem is leplezték, hogy nemzeti érdeküknek tekintik a magyar, német és zsidó kézben levő vállalatok elpusztítását, hogy azok romjain új cseh és szlovák vállalatok keletkezhessenek. Ez az ipargyilkoló politika igen eredményes: Szlovákiában, Kárpátalján a legtöbb gyár és kohó megállt s ami megmaradt, az is kénytelen volt korlátozni üzemét. A gyárkéményekből eltűnt a füst, a gyárakban nem volt munka, a munkásság kereset és kenyér nélkül maradt. Az éhezők a kommunista mozgalom felé sodródtak, éhségtüntetéseket rendeztek. A szociális harcoknak nemcsak vértelen, hanem vérző sebesültjei is voltak, sőt halottai is. így Korompán a tüntetések alkalmával több magyar munkás vesztette életét a cseh csendőrök golyóitól. A rendőruralom a parlamenti élet megindulásával formailag enyhült ugyan, mert a Propaganda Kancelláriát föloszlatták, de ez csak forma volt, lényegében ugyanazok a propaganda-ügynökök, agent provocateurok és besúgók ugyanúgy dolgoztak tovább, mint addig, mindössze annyi változott, hogy jelentéseiket nem a Propaganda Kancelláriához, hanem a rendőrigazgatósághoz küldték jelentéseiket. A propagacsna-emberek közt újságírók is voltak, sőt némelyek magyar ajkú lapoknál helyezkedtek el (pl. Svätojánsky Ferdinand, Djuracska András). Ismeretes eset az is, hogy a pozsonyi rendőrigazgató kísérletet tett, hogy a magyarság egyik pozsonyi pártlapjának a szerkesztőjét besúgó-szolgálatra megnyerje. A propagandások 1921 őszén, a Károly-puccs miatt elrendelt mozgósítás és az azzal kapcsolatos novem béri ostromállapot idején játszottak fontosabb szerepet. Ez a szervezet később eltűnt a közéletből, de alakjai Ivanka Milán „magyarügyész" körül csoportosultak. Az ő müvük volt 1929-ben a Tuka elleni bécsi hamis tanuk fölbérlése. A hamistanuzás különben nagy divat volt, a rendszerhez tartozott például a hirhedt Weiszer, aki nagyon sok magyart juttatott hamis tanúskodásával börtönbe, míg végül maga is húsz évi börtönt kapott kémkedésért. A magyarellenesség már kezdettől fogva hivatalos irányzat volt. Az ezeréves elnyomás meséjével a csehek mennél mélyebb érzelmi szakadékot igyekeztek ásni a szlovákok és magyarok közé. A magyarellenes irányzat különösen attól kezdve erősödött meg és vált engesztelhetetlenné, amikor Benes 1920 augusztus 14-én megkötötte a későbbi kisantant-szerződés alapjául szolgáló csehszlovák-jugoszláv szerződést. Túlsók magyarlakta területet kebeleztek be, ezért nagyszabású gazdasági és politikai hadjárat indult e terület nemzeti jellegének eltörlésére. A közhivatalokban és középületekben mindennemű magyar felírást eltöröltek. A községeknek és városoknak csak szlovák nevet adtak. A magyar magánkereskedelmet és magyar kisipari vállalatokat kényszerítették, hogy elsősorban szlovák nyelvű cégtáblákat használjanak. A telepítés gyakorlati megvalósítása most indult meg teljes erővel. De a magyar terület elnemzetlenítésének egyik hathatós módjául az állampolgárság megtagadását választották és ezzel megteremtették a kétes állampolgárságúak, a hontalanok kategóriáját. Az állampolgárság tömeges megtagadását azzal kezdték, hogy a békeszerződésnek az állampolgárságra vonatkozó rendelkezését önkényes változtatással, szűkítő értelmezéssel, hiányosan iktatták be az állam alkotmányába. A békeszerződés az 1910 óta Cseh-Szlovákia területén való lakás alapján minden formalitás nélkül automatikusan csehszlovák állapolgárokká nyilvánította az elcsatolt terület lakosait, ezzel szemben az alkotmánytörvény az állampolgári jogot az 1910-es illetőségtől tette függővé. Ezzel a kis módosítással ezer és ezer ember állampolgársága vált bizonytalanná, de a bizonytalanság csak a magyarok irányában maradt fenn, mert Ausztriával és Németországgal még az 1920 nyarán kötött egyezménnyel kielégítően szabályozták a szudétanémetek állampolgársági kérdéseit, Magyarországgal azonban ilyen egyezmény a magyar kormány minden jóakarata ellenére soha nem jött létre. Sőt 1923-ban a csehek még tovább súlyosbították a magyarok helyzetét. A legfelső közigazgatási bíróság ugyanis egy döntvénnyel lényegesen megszűkítette az illetőségi jog elismertetésének föltételét, amikor a magyar Kuria joggyakorlatától eltérőleg nem ismerte el, hogy négyévi egyhelyben lakás és adózás bebizonyított ténye alapján hallgatólagosan is lehetett Magyarországon illetőségi jogot szerezni, hanem kimondta, hogy az illetőséget az érdekelt polgár csak abban az esetben szerezte meg, ha — 48 —