A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Ölvedi János: Üzenet a csonkaországi magyaroknak

Üzenet a csonkamagyarországi magyaroknak Miközben ezeket a sorokat irom, a Sziget rozsdabarna platánjait javában cibálja már a koraőszi szél. A nyitott ablaknál állok és nézem a sötétségbevesző budai hegyeket. A méltóságosan hömpölygő nagy folyam felborzolt, csillogó tükrét és az éjszakábahulló nagyváros messzi, bágyadt fényeit. Istenem, alig egy esztendeje még, s ugyanígy lestem bele az őszi éjszakába, izgalomtól remegve és szörnyű kétségek között. Akkoriban már javában recsegtek a mondvacsinált csehszlovák állam eresztékei, őrült politikai kavarodás indult meg, minden a fejetetején volt már. Jól emlékszem, a szudétanémetek már a horogkeresztes zászlók alatt masíroztak s Prága fejvesztetten tárgyalt, igért és alkudozott. A külföld pedig mind hűvösebb és merevebb arccal várta a következményeket. És akkoriban, recsegő mikrofonok, izgalommal lesett nídiójelentések között ugyanarra gondoltunk mindnyájan magyarok a trianoni határon innen és túl. Érhet-e vájjon bennünket meglepetés? Várhatjuk-e vájjon elhazudott és megtiport igazságaink revízióját, éppen mi, akiknek talán csak az a bűnünk, hogy akarunk hinni az igazságban. És az a végzetünk, hogy kicsinyek és erőtlenek vagyunk. Irta : Ólvedi János A dolgok azonban másként fordultak. Megtörtént a hihetetlen csoda és véráldozat nélkül, kizárólag erkölcsi igazságunk győzelmével: visszaszereztük az elszakított Felvidék magyarlakta részeit. És mi felvidékiek, újból összeforrhattunk az óhaza szeretettel váró népével. Sokat gondolok arra, vájjon mi az, amit mi felvidékiek magunkkal hoztunk a húszéves kisebbségi sorsból. Mi az az örökség, amit átmentettünk húsz esztendő szenvedéseiből, keserves megpróbáltatásaiból, súlyos tapasztalataiból a megnagyobbodott magyar életbe? S vájjon tudjuk-e élni, tudjuk-e érvényesíteni ezt a szenvedések és megpróbáltatások között kialakult és megacélosodott lelkiséget megnagyobbodott magyar életünkben? A felvidéki és általában a kisebbségi magyar életről nagyon nehéz beszélni. Nehéz arról érthető és átfogó képet adni. Igazán megérteni csak az tudja, aki maga is élte a kisebbségi nép kitaszított szomorú életét. Akik kívülről látták és figyelték a kisebbségi magyarság küszködését, sokszor estek túlzásba, mikor véleményt formáltak arról. A trianoni határok közé ékelt ember sokszor ragadtatta el magát a pátosz és a lírai — 389 —