A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Fedeles Jenő: Munkács

.4 legújabbkori magyar történelemben szintén szomorú nevezetességre tett szert Munkács várának börtöne, mert a csehek 1938. év őszén az elfogott magyar sza­badcsapatok több mint 300 résztvevőjét itt börtönöz­ték be és itt kínozták meg. A város múltja, amint látjuk, tele van a létért foly­tatott küzdelem megpróbáltatásaival s szorosan össze­forr a vár történetével. A várurak és az uradalom gaz­dái egyformán arra igyekeztek a lakosságot szorítani, hogy azok minél több szolgáltatást adjanak nekik. A város viszont rendíthetetlenül és szívósan küzdött jo­gaiért, amelyek hol csorbát szenvedtek, hol teljesen elvesztek, de néha megerősíttettek, sőt olykor-olykor új privilégiummokkal is bővültek. Küzd a tized, a dézsma, majd a telekbér ellen s felemeli szavát a ka­szálókért, később az italmérés jogáért és a vásárjogért. A városnak parancsoltak, de a város is parancsolt. Egy 1757-ből kelt feljegyzés szerint az oroszvégiek kötele­sek voltak a halálraítélt rabok alá szekeret adni, a bitófát megcsinálni és a hóhérmesterségen kívül a ki­végzésnél minden szükséges szolgálatot megtenni, mi­helyt ezt a város parancsolta. A középkori ítélkezések minden válfaja megtalál­ható a munkácsi törvénykezésben. Egy ilyen példa ér­demes a felemlítésre. A XVII. századbeli folytonos háborúk következtében a nép erkölcse igen megla­zult, szükségesnek látta ezért Baling János, Bethlen Gábor teljhatalmú megbízottja és munkácsi várpa­rancsnok. hogy erélyes eszközökhöz nyúljon. Az 1622­ben kihirdetett rendszabályának IV. pontja büntetés tekintetében teljes „egyenlőséget" hirdet férfi és nő között, mondván, hogy: „A bűnbe esett emberek pe­dig, férfi és aszonyállat, egyenlő büntetést szenvedje­nek". Ebben az időben a részegeket, a káromlókat és a paráznákat a legszigorúbb büntetésekkel sújtották. 1684-ben Bodnár Jánost „ördögadta-teremtette" szit­kozódásért 40 lapátcsapásra ítélték, míg ugyanezért a bűnért 1695-ben Kalin Jánost a városi piacon agyon­kövezték. Az 1716-ban élő Portörő Kata azzal vádol tátott meg, hogy midőn leánya gyermekágyban feküdt, ő vejével tilos viszonyt folytatott. A bűntényt az asz­szony beismerte, de azzal védekezett, hogy a gonosz ember csábításának esett áldozatul, mire a tanács ily kemény ítéletet hozott: „Feőbiró Vecsei István uram házában tetszett a törvénynek, minthogy a praespeci­fikált tisztátlan személynek dolga világosan konstatál, tehát mint aféle magavejévéi tisztátlankodó és paráz­nálkodó, a hóhér által tűzzel megsüttessék". Egy ci­gányt 1766-ban (Pontosnak nevezték) lopás miatt a szégyenfához kötötték, de ez még mind nem volt elég. hanem megvesszőzték és a hóhér „akasztófabélyeget" sütött a homlokára. (Innen a „pontos" eljárás.) Szé­gvenpad, kalitka, kaloda, stb. a középkori Munkácson is, csakúgy mint a többi városban a fenyítés és a bün­tetés eszközei. Az akkoriban divatozó boszorkányperek Munkácson nem kaptak lábra s mindössze egyetlen boszorkányperről történik említés. Bizonyos Kalin Jó­zsefné a „boszorkány", aki az ördöggel cimborál, meg­veri férjét és szemével a tehenet. Ezért halálra ítélik, de nincs nyoma annak, hogy az ítéletet végre is haj­tották volna. A napoleoni háború, a reformáció és a magyar szabadságharc idején a kóreszmék hatalmas rést ütnek a középkor kapuján s Munkácsra is fris­sebb, pezsdítőbb és éltetőbb levegő árad. Ennek kö­vetkeztében 1848 márciusa után Munkácson még a ci­gányok is jogokat követelnek maguknak s a zsidók már régóta szinte teljesen háborítatlanul élvezik a pol­gárjogokat, sőt annyira merészek lesznek, hogy 1848­ban még nemzetőrökül is jelentkeznek. Természetesen a polgárság vonakodott őket maga közé fogadni. Igen jellemző, hogy a XVII. században még csak egy zsidó­ról történik Munkácson említés, bizonyos Ábrahám Mózesről, akinek Rákóczi György özvegye, Báthory Zsófia kocsmahelyiséget ad az egyik piaci „patikába" (koholtba). De 1794-ben a zsidók már annyira elsza­porodnak, hogy a városi ügyekbe is kezdenek bele­szólni. így 1815-ben az akkori összeírás szerint Mun­kácson már 165 zsidó család találtatott. Ezek a zsidók a városi tanács parancsai és tiltó rendeletei ellenére birtokvásárlásokba kezdenek s számuk a bevándorlá­sok, valamint a beszivárgás következtében még jobban nő. A galiciai zsidók a XIX. században Bereg megyé­ben, de különösen Munkácson igen kedvező talajra ta­lálnak s ösztönös összetartásukkal mind jobban meg­erősödnek és egyre számottevőbb szerepet kezdenek játszani a város életében. Az új városháza alapkőletételekor, 1904-ben Mun­kács lakosságának a száma összesen 14.416 lélek volt, melyből római katolikus 2751, gör. kat. 3493, réf. és ág. ev. 1590, zsidó 6567, baptista 38 s felekezet nélküli polgár pedig 1 volt. Ez a népesség 1553 lakóházban lakott. A zsidók számbeli gyarapodása és gazdasági térfoglalása azóta sem szűnt meg Munkácson s csak a felszabadulás óta, a jelenleg érvényben levő zsidó­törvény rendelkezései értelmében szorultak némileg vissza. Ma a lakosságnak csaknem 50°/o-a zsidó, akik­nek túlnyomó része kereskedő és iparos, de jelentős hányada intellektuel. orvos, ügyvéd, mérnök, hivatal­nok, stb. Jellemző arra a hatalmas fejlődési lendületre, melyre ez az élénkforgalmú kereskedőváros a XIX. szá­A Visszatért Felvidék Adattára - 385 ­25

Next

/
Thumbnails
Contents