A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Szvatkó Pál: A csehszlovák köztársaság tündöklése és nyomorúsága

lálni Németországgal és Ausztriával, biztosra véve azt, hogy a két német állam legalább ötven évig nem fog elsőrendű szerepet játszani Európában és így nem kell vele alapvetően rendezni a megoldatlan nemzetiségi és politikai kérdéseket. Az egyetlen középeurópai állam, amely veszedelmesnek látszott és lesujtottságában sem szűnt meg csökönyösen és elkeseredetten követelni nemzeti jogait, Magyarország volt. Prága hamarosan észrevette, hogy a legveszélyesebb ellenfél éppen Magyarország, amely mindenre elszánt és hallatlan szívóssággal szervezi meg Nyugateurópában politikai arcvonalát. A vörös betörés, majd pedig az 1921 márciusában és októberében történt Habsburg-restaurációs kísérletek intő jelként hatottak Prágában és Benes hozzálátott, hogy megszervezze Középeurópát Magyarország ellen. Jugoszláviával és Romániával, az úgynevezett utódállamokkal, már a világháború alatt bizonyos munkaközösség fejlődött ki Párisban s az akkor megkezdett politikát most folytatni lehetett. 1920 augusztus 14-én Csehszlovákia és Jugoszlávia szerződést köt, s megállapodik, hogy közösen védekezni fog egy esetleges magyar agresszió ellen. Ebből a szerződésből fejlődött ki a kisantant, a benesi politika legnagyobb vívmánya, az az alakulat, amelytől az ambiciózus csehszlovák külügyminiszter középeurópai vezérszerepének és imperializmusának biztosítását várta. A Habsburg-restaurációk kísérletei megsiettették a szerződésgyűrű kiépítését. 1921 április 23-án Csehszlovákia Romániával is szerződést köt, 1921 június 7-én pedig Jugoszlávia és Románia köt egymással megállapodást. E külön-külön szerződéseket később összefoglalják és a három állam, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia, elhatározza, hogy az újabb restaurációs kísérletek, vagy a magyar revíziós törekvések megvalósításának kísérletei ellen közös erővel és egységesen fog küzdeni. 1922-ben készen állt a kisantantnak elnevezett középeurópai blokk és 1923 óta mind gyakrabban kezd egységesen föllépni az európai politikában. Célját és terveit idővel elmélyíti. kibővíti, gazdasági hátteret igyekszik adni a szövetségnek. de a főcél mindig a magyar reviziós törekvések elleni védekezés maradt és egyáltalán az európai revíziós törekvések meggátlása. A kisantant-szerződés kétségtelenül Benes külpolitikájának nagy és döntő sikere volt. De megint magában rejtette a bomlás csíráját épp úgy, mint a békeszerződéseken elért nagy eredmény, vagy a prágai belpolitikai sikerek. Azáltal, hogy a kisantant egyre határozottabban minden európai reviziós törekvés ellen fordult és megakadályozta a nyugati antantállamokban kristályosodó egészséges reviziós belátások elterjedését, s elejét vette az elhibázott békeszerződések békés revíziójának, elmérgesítette a helyzetet, hozzájárult a német és a magyar ellentállás megerősödéséhez, az új dinamikus tendenciák megszületéséhez, egyszóval ahhoz az ellentéthez, amely tizenöt évvel később két táborra osztotta Európát, olyan kél táborra, amelynek első kiegyezési kísérlete elsodorta Csehszlovákiát a térképről. A revizióellenes blokk merevsége okozta, hogy Olaszország fokozatosan elorientálódott a nagyantanttól és bölcs vezérének belátásai révén a reviziós táborhoz szegődött, hangoztatván, hogy az újabb végzetes európai összecsapást csak az akadályozhatja meg, ha a békeszerződések hibáit békésen revideálják és kihúzzák az európai testből a versaillesi mérges fullánkot. A kisantant ragaszkodott a legcsökönyösebben a téves békeszerződésekhez és a kisantantban is Csehszlovákia és Benes, aki még akkor sem tért észhez, amikor a kisantant egyik tagja, Jugoszlávia, először távolodott el a prágai csökönyös elvektől és a szomszédoktól való merev elzárkózás politikája helyett igyekezett kompromisszu.t mozaik-állam. mos alapon megértést keresni az erősödő szomszédokkal. De a kisantant-szerződések megkötése 1924 körül nagy sikernek látszott. Benes negyvenötmilliós tömbre hivatkozott, valahányszor nyugaton fellépett s ennek volt köszönhető, hogy Genfben, a népszövetség első korszakában, a nagyhatalmak is respektálták és számos kényes feladat elintézését bízták reá. Benes volt 1924-ben az úgynevezett genfi jegyzőkönyv főpropagálója, ő kívánta, hogy az európai népek kössenek kollektív szerződést minden „felforgató törekvés" ellen, azaz állapodjanak meg, hogy közös erővel és fegyveresen lépnek fel azok ellen, akik az akkori európai rend: a versaillesi béke ellen fellázadnak és reviziót követelnek. A genfi jegyzőkönyv elfogadása lett volna a benesi politika betetőzése, s a kisantant részletcéljainak általános kiterjesztése egész Európára, a magyar kívánságok gúzsbantartása mellett az akkoriban már mozgolódni kezdő német, olasz, bolgár és más kívánságok elfojtása, még mielőtt kristályosodni kezdhettek volna. A nagy benesi terv azonban elbukott, mert az európai népek és főleg a semleges államok lelkiismerete ébredezni kezdett és belátta, hogy nem lehet a versaillesi erőszakos békepolitikát folytatni, örökre szuronyokkal uralkodni Európában, hanem keresni kell a megegyezést a legyőzött államokkal és kiépíteni az igazi belsőséges békét. Hozájárult az utóbbi felfogás győzelméhez az is, hogy Németországban Stresemann — 29 —