A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Borsody István: A magyar-szlovák kérdés

közösen védték erre az északi földrészre zsugorodott magyar hazát. Egyformán dalolt a két nép ezekről a történelmi időkről, egyformán siratta a törökök elleni csatákban, az európai civilizáció védelmében elesett fiait és egyformán kérte Isten segítségét az ellenség ellen. S amikor az ellenreformáció idején vallási háborúk színhelyévé lesz a Felvidék, a magyar, szlovák és német protestánsok együtt harcolnak Bocskay, Bethlen Gábor, Thököly és Rákóczi György zászlai alatt. A vallás védelme egyesítette a különböző nyelvű Felvidéket, bár kétségtelen, hogy e közös harcoknak mély nemzeti és hazafias jellege is volt. II. Rákóczi Ferenc pedig már nyíltan a hazáért harcol és a felvidéki nép előtt még ma is legendáshírű vezér seregében magyar, szlovák, rutén, német protestánsok és katolikusok együtt küzdöttek a szabadságért. A szellemi élet terén sincs különbség magyar és szlovák közt. A műveltség istápolói: a nemesség egyformán ápolta úgy a magyar, mint a szlovák kultúrát. A magyar nemességnek számos szlovákeredetű tagja is volt, akik ,,hungarusnak" vallották magukat, ez pedig magasabb politikai fogalmat fejezett ki: egyrészt hűséget a magyar haza iránt, másrészt a nemesi osztályhoz való tartozást, ami nem gátolta a szlovákszármazású magyar nemest, hogy hü legyen eredetéhez és igen gyakran lelkes gondozója népe művelődésének. A felsőmagyarországi földesurak a szlovák, sőt cseh könyvek áldozatkész támogatói. Hiszen a „szlovák" irodalmi nyelv ebben az időben a cseh volt és a cseh házaló könyvkereskedők ellepték a Felvidéket. Bél Mátyás, a tizennyolcadik század nagynevű tudósa — aki latin művet írt a közös hazáról, Hungáriáról — egyik könyvében megemlíti azokat a családokat, amelyek a korabeli szlovák irodalom istápolói voltak. Ilyen neveket olvasunk: Szunvoghi, Illésházi, Thurzó, Zay, Szerdahelyi, Révai, Justhi, Ottlik, Beniczky, Platthy ... Ez a békés szlovák-magyar együttélés a legkisebb zavar nélkül tartott mindaddig, míg a tizenkilencedik század új eszméi nem ébresztették fel a modern nacionalizmusokat és nem homályosították el magyar földön a nemzetiségek fölött évszázadokon keresztül őrt álló közös haza eszményét. Még a magyargyűlölettől tobzódó cseh emlékiratok is, — amelyek a békekonferencia előtt a cseh érdekek alátámasztására készültek, — elismerik, hogy a tizennyolcadik század végéig a szlovák nyelvet semmi bántódás nem érte. Az elfogult ellenség ezen megállapítása a sokat háborgatott magyar-szlovák mult egyik legnagyobb elismerésének számíthat. A tizenkilencedik századdal viszont új korszak küszöbére lépünk. Ekkor kezdődik Közép-Európában a nemzeti ébredés kora és a megváltozott világ új kérdéseket vet felszínre. Előtérbe kerül a nyelv problémája, amely annyi baj forrásává vált a törtér»elmi Magyarország nemzetiségileg vegyesen lakott földjén. Ami eddig összekapcsolta a magyar haza nemzetiségeit, az most gyöngének bizonyul és Magyaroszág nemzetiségeiben, a közös mult után, a külön jövő vágya ébredezik. A magyarság heroikusan küzdve országa függetlenségéért, szembetalálta magát a más nyelvet beszélő népcsoportokkal, mert az új politikai eszmék szerint az állam már nemcsak a közös sorsot megosztó emberek hajlékának számít, hanem a nyelvében élő nemzet hatalmi szervezetének is. De ahogy bevalljuk a tizenkilencedik század eleje óta gyülemlő magyar-szlovák ellentéteket, éppen úgy elutasítjuk a cseh nyomással szlovák szájba adott rágalmat az „ezeréves elnyomásról". Ezeréves nemzetiségi elnyomás nem volt Magyarországon, mint ahogy nem is volt ezeréves nemzetiségi kérdés. A korának problémáit jól megfigyelő Mocsáry Lajos a mult század derekán megállapította, hogy nemzetiségi kérdés két okból nem lehetett Magyarországon: egyrészt, mert a magyar történelem a nemesség történelme volt, a nemesség pedig magyar volt, másrészt pedig, mert az általános hivatalos és tudományos nyelv a latin volt. A nemzetiségi kérdés akkor bontakozott ki hazánkban, amikor a demokrácia következményeként a széles néprétegek sorsa kezdte mozgatni az eseményeket és amikor a magyar nyelv hivatalos bevezetésével megindult a harc a magyar nyelv és a nemzetiségi nyelvek között. A háborúelőtti modern magyar állameszme nem tudta gyakorlatilag áthidalni ezeket az újkeletű nehézségeket. Az osztrák nyomás alól való felszabadulás önfeledt örömében hiányzott a szükséges figyelem, hogy olyan megoldás adassék a nemzetiségeknek, ami új alapot szolgáltathat a magyarság és a nemzetiségek további békés együttélésének. Talán emberfelettit is kívánunk a korabeli Magyarországtól. A kor áramlatai ellen kellett volna úszni a magyar nemzetiségi politikusoknak, hogy ne az egynyelvű nemzeti államban lássák az ideált, hanem a nemzetiségi jogokra ügyelő „svájci" mintákat követő szövetségi államban . . . Eltekintve attól, hogy az ideális nemzetiségi megoldást eddig még egyetlen vegyesnemzetiségű országban sem tudták közmegelégedésre megoldani — Svájc kivételével, ahol viszont nem szándékos emberi rendezés, hanem a fokozatos történelmi fejlődés hozott megoldást. Magyarország elmarasztalása, hogy igazságtalanságot követett el nemzetiségeivel szemben, igaztalan és indokolatlan támadás egy nemzet ellen, amely nem tett egyebet, mint amit minden más életerős, egészséges ösztönü nemzet a magyarság helyén cselekedett volna. A modern kor nacionalizmusa megpróbáltatásokon és akadályokon keresztül vívta ki az új eszméket és szempontokat. A nemzetiségi ellentétek kora Magyarországon is hozzátartozik az ország társadalmi, szociális, nemzeti fejlődéséhez. Ebben a fejlődésben nincsenek bűnösek és ártalanok, — 290 — 20*