A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Csatár István, Mécs Alajos, Zathureczky Gyula: Felszabadul a magyar felvidék

még rémülten és fenyegetően állott a bécsi döntés áital megvont határokon túl. Csak a házaik maradtak meg és szellemiségüknek valamilyen penetráns rekvizit uma, amely még ott lebegett a levegőben és mint köd suhant néha át a mámoros örömön. Felírások emlékeztettek rájuk, a leeresztett roletták, a kopár (alakból kilógó eltépett villanydrótok, kiürített iskolák, hivatalok, kórházak, a városok szélén ágaskodó betonraktárak, az országutakat elzáró tankugratók, meg a búza- és tengeriföldekben szürkélő fedezékek és géppuskafészkek. A sikertelen hódítás e külső jelei még megmaradtak, de idegenül állottak szemben a városokkal, amelyek lényén és jellegén nem változott semmi. Emberek állottak sürü sorokban az utak mentén, lobogtatták a kendőiket, gyermekek integettek és a házak is mind zászló- és virágdíszben úsztak. Zengett a himnusz és zúgott az éljen. Rutén gárdisták állottak sorfalat a magyar fiúk mellett és a honvédek lába elé özönével hullott a virág. Beszédek hangzottak el és peregtek a könnyek, régi zászlókat adtak át a magyar katonáknak, amelyeket húsz keserves esztendőn keresztül rejtegettek. A ládák mélyéről régi kitüntetések kerültek elő és előkerültek a magyar ruhák, amelyeket nem volt szabad soha hordani. Az éttermek és kávéházak megteltek emberekkel és este magyar nótákat húzott a cigány. Mintha valamilyen csodálatos kéz egy szempillantás alatt elsöpörte volna az elmúlt éveket. Magyar szótól lettek hangosak ismét a városok és az idegen szavak halkan keveredtek beléjük. Csodálatosan szép volt a bevonulás, csodálatos volt az ünneplés, de valahogy mégsem tudtam a városokban azt a nagy, tiszta boldogségot érezni, ami a felszabadult falvakban égett bennem. Az egyszerű paraszti öröm magával ragadott, korlátok és gátlások nélkül. Felolvadtam a falvak népének tiszta boldogságában, amelyet nem szeplősítettek meg a mélyben kavargó problémák. A falvakon nem ütközött össze a mult és a jelen, hanem élt az örökkévalóság. Nem éktelenkedtek modern házak sehol és nyomtalanul tiint el a kivonult közhatalom. Eltűntek az idegen táblák és a falu perc alatt folytathatta örök magyar életét. A város az más. A város összetettebb, széthullóbb, ravaszabb. A városi emberek nem tudnak a mának örülni, hanem csak a holnapot várják és csak illúzióknak örvendeznek. A holnap pedig bizonytalanul állott a városok felett. Ott lebegett felettük már akkor a légitámadás rémülete. Az emberek érezték, hogy a dolgok még nem fejeződtek be, tudták, hogy úgy nem maradhat, ahogy abban a pillanatban állottak a dolgok. Sötéten és fenyegetően nehezedtek a városokra a Kárpátok, amelyek ormán éjszakánként leselkedő tüzek gyulladtak ki. A rengetegben ellenség bújt meg. Lövések és robbanások zaját hozta magával a szél. A városoktól kőhajításnyira lapítottak a csehek a hirtelen ásott fedezékekben és vak gyűlölettel meredtek az ujjongó városokra. A háború réme súlyos szárnycsapásokkal húzott el a városok felett és az emberek tudták, hogy csak fegyverrel oldhatók meg a problémák. Az egykori kárpátaljai városokból szükreszabott életű magyar határvárosok lettek, olyan határon, amelyen túl nincsen meg az élet lehetősége, csak a rombolásé és a pusztulásé. Ideát pedig a még mindig szükreszabott és nagy feladatoktól terhes trianoni élet várta őket. Nagy, határtalanul nagy volt a boldogság. Ott égett a szemekben, dalolt az ajkakon. Őszinte és véghetetlen volt. De hozzávegyült egy kevés riadtság, egy kevés bizonytalanság. Mi lesz holnap? Akkor még mi sem tudtuk. Pedig mi tudtuk azt, amit ők nem tudhattak, amiről ők csak hazugságot tudhattak, hogy mennyit ér a magyar honvédség. Ok csak díszesen bevonuló csapatokat láttak, mi láttuk az erőt, ami bennük és mögöttük volt. Mi tudtuk, hogy fegyveres erő többé nem veheti el tőlünk a városokat, őket azzal fenyegették a menekülők, hogy visszatérnek. Ok tudták, hogy a cseheké a világ egyik legmodernebbül felszerelt hadserege, amely mögött a Szovjet mérhetetlen ereje áll. Ok tudták, hogy a városaik repülőtereit bolseviki bombázók számára építették. Ok tudták, hogy a hegyek között halálra szánt kegyetlen bandák bujkálnak. Tudták, hogy puskaporos hordók felett ujjonganak, amelyek kanócát messzi hatalmak gyújthatják meg bármely pillanatban. Azóta másképen történt minden. De akkor ólmosan nehéz volt a levegő és félelmes erők kavarogtak a mélyben, amelyek mind ellenségei voltak egy nagyobb, boldogabb Magyarországnak. Epületekre mutogattak az emberek. Itt ezek, ott amazok tanyáztak. Kiürült párthelyiségek, mindenki által ismert „titkos" politikai kocsmák, ijesztő lebujok, fényes paloták. Mindegyikben égett valami, mindenütt terveket koholtak, mindenütt szolgáltak valakinek. Ki ennek, ki annak. Innen a prágai mérget szórták széjjel, amott Moszkva ügynökei osztogattak parancsokat, megint másutt valamelyik nacionalizmus hívei álmodoztak és küzdöttek. A boltok ajtajában pedig állott a kazár, fenyegetően és sötéten. Vizsla szemmel mércsikélte az új hatalmat, amellyel meg kell küzdenie és amely most virágosán és trombitaszóval vonult előtte a zászlódíszbe borult utcán. Pánszláv és pángermán eszmék kavarogtak itt húsz esztendőn keresztül. Találkozott a bolsevizmus, a fasizmus, a liberalizmus és a szabadkőmívesség. Ridegen meredtek egymásra az egyházak. Hívei voltak az othodox és a neológ zsidó hitközségeknek, a görög keleti orosznak és a görög katholikusnak, a római anyaszentegyháznak épúgy, mint Kálvinnak és Luthernek és ezekhez verődtek a szektánsok, a szakadárok, a spiritiszták és az atheisták. Az ezernyi szálat mégis ketten húzták ügyesen és hasznosan húsz éven át: a csehek és a zsidók. A városokon megosztották az embereket, hogy megrabolják a népet igazi vezetőitől. A rutén paraszt riadtan ballagott le a hegyek közül, hogy eladja a portékáját és még riadtabban menekült a városból. Milyen eleven erővel élt itt a visszatérés magasztos óráiban is a bizonyossága annak, hogy menyire meg lehet csúfolni minden eszmét, mennyire keveseké lehet az uralom és milyen irtózatos gazságokra képes az ember a társa ellen. Mindez az összevisszaság, mindez a gyűlölet, mindez az alattomosság pedig még akkor ott sűrűsödött össze néhány kőhajításnyira a városok határától, még ott fészkelt a temetőben és a szőlőhegyeken, megriadva, felfokozva támadó szándékában, elvakult dühhel érezve az elkerülhetetlen véget. November volt és a magas hegyeken lassan szálldogálni kezdett a hó. Mi lesz, ha az utak behavazódnak? Mi lesz a kifosztott rutén néppel? Bírják egy hónapig, kettőig, háromig... de aztán? A menekülő csehek A Visszatért Felvidék Adattára. — 257 17