A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Csatár István, Mécs Alajos, Zathureczky Gyula: Felszabadul a magyar felvidék

felesznek mindent, kifosztanak mindent. Mint viharfelhő ülte meg a Verhovina ormát az inség szörnyű árnya. Lövések dördültek odaát és véres emberek menekültek a városokba. Rémségekről beszéltek az emberek és a magyar honvédek komor arccal tekintettek a nagy hegyek felé, ahol idegen martalócok sanyargatták a testvérnépet, a gens fidelissimát. De mint a trianoni határon, úgy a bécsin is fegyelmezetten állottak és várták a parancsot. Kínos és keserves hónapok következtek és akkor a visszatérés napjaiban tudta már mindenki, hogy elkövetkeznek. De a katonák bizonyosságot adtak mindenki számára. Az újjászületett magyar honvédség állott őrt az új északi határon, erősen és védelmezően, hogy azután, amikor megérkezett a parancs, egyetlen lendülettel foglalja vissza a Kárpátok északkeleti részét, visszahozva a nemzethez az esett rutén népet és megvalósítva a nagy akarást: a magyar-lengyel közös határt. Azokban a napokban, csak ez a nagy bizonyosság ellensúlyozta a sötét gondokat, amelyek ürmöt cseppentettek a visszatérés véghetetlen boldogságába. És örömöt a mi számunkra egy másik nagy bizonyosság adott: az ottani magyarok magyarsága! Oh, mennyivel mások, mint mi vagyunk és mégis menynyire ugyanazok. Ott a boldogság nagy perceiben éppen úgy, mint a gondok pillanataiban a magyarok nyugodtak voltak és határozottak. Milyen messze esett akkor még március és ki hitte volna, hogy már márciusban megoldódik minden. Mégis derűsen beszéltek és határozottan. így, vagy amúgy kell cselekedni, ezt és amazt kell tenni. Számukra nem voltak talányok, nem voltak kétségek. Húsz esztendő megedzette őket és a szörnyű elnyomás, a súlyos megpróbáltatás alatt igazi magyarokká lettek, amilyennek „Ős napkelet" álmodta valaha. Harcos, kemény férfiak és asszonyok voltak ezek a boldoggá lett kisebbségi magyarok, akik kifényesedett szemmel kérdezték tőlünk, hogy igaz-e, hogy minálunk a csonka hazában is új, magyarabb magyar szellemiség éledez. És reménykedve, nagy akarásokkal tekintettek dél felé, az ország felé, amelynek ők akartak lenni a kovászai, . .. ők, a megpróbált és kipróbált magyarok. * Lassan hervadozni kezdtek az útra szórt virágok, amikor a munkánkat befejezve elindultunk hazafelé. A hajnali ködben még aludt a város és csak a járőrök bakkancsa kopogott keményen és ütemesen a kövezeten. Álmosan ültünk az autócarban és réveteg pillantásokat vetettünk a tovatűnő házak árnyképeire. Hideg novemberi szél fújt a hegyek felől. Óvatosan csusztunk át a tankcsapdák között. Egy ledöntött határoszlop sárosan hevert az árokban. Mégegyszer felujjongott bennünk a mérhetetlen öröm és a mérhetetlen boldogság: lehullott rólunk a trianoni átok. A hátunk megett csendesen pipáztak ködöt a hegyek, mintha mi sem történne körülöttük. Az autocar nekilódult a keskeny útnak és dübörögve vitt benünket a magyar metropolis felé, ahol immár új munka és új feladat várt minden magyarra. Z. Gy. — 258 --