A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Manga János: A visszatért felvidék néprajza

lehet megállapítani, mert az szinte községenként változik, a falusi társadalom szociális viszonyai szerint. Az Ipolyság-környéki falvakban: Pereszlényben, Gyerken, Alsó- és Felsőszemeréden, Szalatnyán a korai házasság szokásos, Deménden és Deméndtől délre és nyugatra pedig a késői, katonaság utáni házasság gyakoribb, általánosabb. Egy-egy község keretén belül a jobbmódú gazdák gyermekei korábban, a szegényebbeké és a zselléreké későbben házasodnak. A házasság előkészítésének egyik régi formája a mátkatál. Mátyusföldön pünkösdkor egy szép tányért feldíszítettek szalagokkal, csipkekendőbe kötötték és koszorút tettek rá. A tányérba egy festett tojást teltek. Ezt a mátkalány, szépen felöltözve, koszorúval a fején, hordta a faluban, mindig oda, ahová küldték. Rendszerint leány a legénynek, legény a leánynak küldte. Akik mátkatálat küldtek egymásnak, attól az időtől magázták ,.haliám, halla maga" egymást. A mátkaicány, aki a mátkatálat hordta, mindenütt pénzt és tojást kapott. Egy hét múlva volt a mátkatánc, ahol az első táncot mindenki a mátkájával táncolta. Ha a mátl-ák összeházasodtak, holtig magázták egymást. Ipolyság vidékén több leány hordta a mátkatálat és rendesen csak azoknak a legényeknek vittek tojást, akik a farsangban „elvitték őket a táncba", akik táncoltak velük. A szlovák-magyar nyelvhatár közelében húsvéthétfőn volt a mátkálás. A legénykeresztelés után a legénynek már szabad volt a leányokhoz járni, de sohasem nyíltan, csak késő este. Legtöbb helyen a legény nyíltan csak akkor járhat a leányhoz, ha a szülei már tudnak a házassági szándékról és bele is egyeztek abba. A palócoknál pedig a legény csak akkor mutatkozhatik az utcán nyíltan a leánnyal, ha már kihirdették őket. A házastársak kiválasztásánál elsősorban az anyagi szempontok jönnek tekintetbe, aztán a testi fejlettség. A leány akkor igazán kelendő, ha a vagyonon kívül egészséges is: „derék", piros arcú, fejlett. A sápadt, vékony és „törékeny" nő a falu társadalmában nem érték. Teljesen érthető ez a felfogás, mert a leendő apósnak és anyósnak elsősorban munkaerőre van szüksége. Ezenkívül egy tudatalatti cél is alakítja ezt a felfogást, amely egészséges és életerős utódokra törekszik. Van még egy érdekes jelenség a palóc legények házasságánál. Gazdalegény a legritkább esetben vesz el feleségül a községbe bevándorolt családból leányt. A palócok ugyanis mindenkit szlováknak tartanak, aki akár mint cseléd, akár mint pásztor, vagy zsellér vándorolt be a községbe. A község „őslakói" lenézik. ..gyiitt-ment"-nek nevezik őket. A palóc és garammenti községekben, de Mátyusföldön is legáltalánosabb szokás az endogámia, vagyis a faluból való házasság. Attól eltekintve, hogy az idegenből hozott menyecskét mindig lenézik, a férjet, de a szülőket is megszólják, hogy „no, ezek se kaptak a faluban menyecskét". Martoson tíz évben sem fordul elő, hogy idegenből hozzanak menyecskét, de martos! leány sem megy férjhez más faluba. Azokban a községekben, ahol szokásban van a korai házasság, ott mindig a szülők készítik elő a fiatalok útjait. Amikor kiszemelték gyermekük leendő házastársát, a rokonság valamelyik öregasszonyát küldik „tudakozódni", hogy a másik félnek nincs-e kifogása a terv ellen. Ezek a közvetítő asszonyok először közömbös dolgokról beszélgetnek, aztán csak úgy „mellesleg" megemlítik, „hogy hát nem adjátok-e még férjhez a lányotokat?" Vagy: „nem házasítjátok még azt a gyereket?" Ha a közvetítő asszony erre azt a választ kapja, hogy „hát ráérünk még", akkor ez azt jelenti, hogy a házasságot nem tartják kívánatosnak. Beleegyezést jelent, ha azt mondják, hogy „még nem is beszélgettünk róla". Ha a palóc leányt más községbe akarják férjhez vinni, mielőtt a szülei beleegyeznének a házasságba, az apa, vagy a rokonság valamelyik férfitagja „leánynézőbe" megy. Valamilyen közömbös kéréssel megy a legényházhoz: nincs-e eladó lovuk, vagy nem tudják-e, hogy a faluban kinek van eladó tehene? Eközben aztán szóba kerül a gazdaság is és a legénynéző mindent, amit lát, a legaprólékosabban megfigyel. Mert amit lát. abból következtet arra, hogy milyen dolga lesz a menyecskének. A „leánynéző" is szokásban van, ha a legény akar más faluból házasodni. A kézfogó rendesen szombati napon történik. Általános szokás, hogy úgy a legény, mint a leány keresztapját hívja násznagynak. A paphoz napnyugta után mennek bejelenteni házassági szándékukat. Utána van a kézfogói áldomás, vagy vacsora. A kézfogónak már alig vannak hagyományai. Zsérén jegykendőt kap a vőlegény. Vámosladánvban a menyasszony egy díszes dobozban arany-, ezüst- és papírpénzt kap a vőlegénytől. A menyasszony jegy kendőt ád a vőlegénynek. Menyhén vasárnap hajnalban tartják a kézfogót. Hajnali 2—3 óra körül a vőlegény rokonai a menyasszonyház előtt gyülekeznek. Ott van a vőlegény is. Az aszszonvok először hajnalt „kukorékolnak", majd elén' ' lik az eljegyzést hirdető éneket: Hajnal hasad, csillag ragyog, Mégis a lányoknál vagyok. Jaj, Istënëm, hogy szégyellem, Hogy a hajnal itt ért ëngëm. J' őszi harmat, hideg eső, Ősszel érik meg a szőllő. Ha megérik, borrá szűrik, Pot us Annát firhöz kérik. Ez a legi n megkérette, Kostyál János nëm ëngëdtë. A foglalót is rátette, Mégis magáénak tëttë. — 223 —