A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Nagy Zoltán: A Felvidék magyar művészete

bolásával vihette keresztül. Ez a kétségtelenül szociális jellegű építkezés sikeresen alakította át a magyar városrészek régi képét, az új „cseh impérium" parvenu arcára. Modern volt és szociális: modern volt a szó legteljesebb értelmében, hagyományokat nem keresett, sőt azokat teljesen elvetette és szociális volt, a szó hiánytalanul cseh értelmében. Először is a cseh tisztviselők és légionisták érdekeit szolgálta, másodszor pedig csaknem kizárólag prágai és brünni cseh építészeket juttatott alkotási lehetőséghez és főképpen keresethez. Ennek az építkezésnek a történetét ma még nem lehet megírni, de azt már ma is megállapíthatjuk, hogy a szlovákoknak, akik ekkor még nem is rendelkeztek kellő számú építésszel, vagy még inkább a magyaroknak, akiket ezen a téren is igyekeztek háttérbe szorítani, de legalább is mellőzni, nem sok köze van hozzá. Miként már az előbbiekben is hangsúlyoztuk, a magyar művészet központja a világháború előtt Budapesten volt, s a művészek nagy része, akár magyar, akár szlovák, ha igazi elismerésre, sikerre, „beérkezésre" vágyott, akkor Budapest felé törekedett, a budapesti kiállításokon vett részt, s öntudatát, művészi erejét elsősorban a budapesti kritika elismerése tartotta ébren. Ez a lehetőség a háború után teljesen megszűnt. Az egész szlovenszkói magyar társadalom ugyanerre a sorsra jutott, elszakadt szellemi táplálékának éléskamrájától. Önálló politikai, gazdasági és szellemi, vagy társadalmi keretei nem voltak, amit csak nagynehezen, hosszú évek küzdelmes munkájával tudott kifejleszteni. Hogy ez milyen mértékben történt meg, ara vonatkozólag elég sokat tudunk, s ennek a könyvnek a fejezetei bőséges felvilágosítást adnak. De itt is meg kell említeni, hiszen a művészi élet minden feltétele a társadalomtól, annak gazdasági és politikai erejétől függ, ismétlem, meg kell említeni az Egyesült Magyar Párt és a Hanza Szövetkezet jelentőségét. A közöttük és a művészet között való kapcsolat még nem öltött nyilvános fprmákat, de az az erő, amely ezeken a kereteken belül megnyilvánul, jótékonyan érezteti hatását a művészi életben is. Egyrészt, mert az így megerősödő magyar társadalom sokkal könnyebben támogathatta vásárlásaival és rendeléseivel a művészeket, másrészt, mert lelki erőt és öntudatos akarást kölcsönzött azoknak a magyar művészeknek, akik a felvidéki magyar, illetve kisebbségi művészek összefogására, s művészi életük megszervezésére vállalkoztak. A legnagyobb bajok egyike az volt, hogy a szétszórtan és tanácstalanul élő művészek a gazdasági nehézségek mellett még a sajtó támogatását és a kritikát is kénytelenek voltak nélkülözni. Később azután, amikor a szellemi élet kezdett magára találni, amikor kialakultak egyes írói központok, akkor ez az áldatlan helyzet is megjavult. Legelébb is a Prágai Magyar Hírlap vette pártfogásába a művészet ügyét, s hosszú éveken keresztül, kisebb, helyi jelentőségű lapok még kevésbé jelentékeny cikkeitől eltekintve, egyedül harcolt a felvidéki magyar és kisebbségi művészi élet tisztaságáért, magyarságának megőrzéséért és egyáltalán életlehetőségéért. Később, 1931-ben megszületett a „Forum" c. pozsonyi építészeti és művészeti folyóirat, amely német, cseh szlovák nyelvű cikkek mellett magyar cikkekel is közölt, s a magyar művészet ügyével is foglalkozott. Ez az erősen „modern" beállítottságú, pompásan előállított folyóirat volt az utolsó tíz év alatt a felvidéki művészi élet egyik legfontosabb irányító fókusza, amely hatókörét ugyan egész Csehszlovákiára kiterjesztette, azonban legtöbbet mégis a Felvidék, Szlovenszkó művészi problémáival foglalkozott. A másik folyóirat, amely a művészet kérdéseit is gyakran tárgyalta, a Kazinczy Társaság kiadásában megjelent „Magyar írás" volt. Végül meg kell említeni, hogy a magyar művészet ügyeivel sokat foglalkozott és szeretettel karolta fel annak érdekeit, s harcolt azok teljesítéséért, a Prohászka Körök lapja, az „l'j Elet". Azoknak az íróknak, kritikusoknak, akik a művészek támogatására siettek, a felsorolására nem vállalkozhatik a tanulmány. De egy íróról, a magyar művészet leglelkesebb tollforgatójáról, Brogyányi Kálmánról mégis meg kell emlékezni. A sors különös akarata hozta magával, hogy az elmúlt húsz év szlovákiai magyar művészi életének rajzát nem ő írja e sorok írója helyett, akinek legfontosabb útmutatója éppen Brogyányi Kálmán szép könyve volt: a Kazinczy-kiadásban, 1931-ben megjelent „Festőművészet Szlovenszkón". Alig van száma a hivatkozott folyóiratoknak, amelyben ne találnánk legalább egy rövid hírt, egy kis cikkecskét, amely az ő tollából eredt. A húszas évek közepétől kezdve egymásután jelennek meg cikkei, tanulmányai ebben a három folyóiratban, a Prágai Magyar Hírlapban és más újságokban, vagy pedig önálló müvei, amelyek a művészek számára a legjobb kritikát nyújtják, s amelyek a legalkalmasabbak voltak arra, hogy a közönséget és a művészeket közel vigyék egymáshoz. Az államfordulat utáni áldatlan helyzetből három meglévő egyesület mentette meg a magyar művészeket. s általában a művészi életet. A legjelentősebb a besztercebányai „Képzőművészeti Egyesület", amely 1920-ban alakult meg, Domeniko Skutetzky támogatása mellett. Ez az egyesület nemzetiségi különbség nélkül igyekezett magábafoglalni minden szlovenszkói művészt. Három jelentős kiállítást rendezett, az elsőt 1921-ben Prágában, a másodikat, amely valamennyi között a legnagyobb sikerrel járt, 1925-ben, Pozsonyban, s a harmadikat, ugyanebben az időben, Losoncon. A losonci kiállítás után csaknem teljesen megszűnt. — 203 —