A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Nagy Zoltán: A Felvidék magyar művészete

maga a művész. Sőt bátran állíthatjuk, hogy sokkal inkább, mert a művészek ebben az időben még nem érték el a társadalom fejlődésében azt a jelentőséget, amit korunk társadalmában legalább is elvileg elfoglalnak, vagy el kellene foglalniok. A vár ura, a templom építtetője, a szobor, a szárnyasoltár, a festmény megrendelője, szóval a művészet hordozója és igénylője a legtöbb esetben jobban tudta érvényesíteni a maga szempontját, mint maga a ,,mester", a művész. Ennek a történeti valóságnak nagy jelentősége van, amikor a Felvidék középkori művészetét vizsgáljuk. Mert. ha bizonytalan is egyes esetekben a művész mivolta, a legtöbb esetben meg tudjuk állapítani. hogy ki volt a megrendelő. Ezek pedig többnyire magyarok voltak: többnyire, mert a szepességi városok gazdag polgárai is bőkezű mecénásai voltak a művészetnek. A kereskedők, hiszen ezek a polgárok többnyire kereskedők voltak, igen jelentős művészetigénylők ebben az időben, sokkal inkább, mint ma. A kereskedelem története pedig felderítette már, hogy a középkor magyar kereskedelmét nem bódították meg annyira idegen tényezők, miként az a mult század második felében történt. A szlovák lakosság ebben az időben inég a falu a vidék többnyire paraszti, jobbágyrétegét alkotta. Maguk a szlovák történészek és írók sem tagadják, hogy az ő népük polgárosodása csak jóval később, a XVIII.—XIX. század folyamán indult meg, holott, ha megvizsgáljuk a felvidéki városok társadalomtörténetét, akkor azt fogjuk látni, hogy a vezetőszerepet még a szepességi városokban is elsősorban a magyar nemesség játszotta. Ez pedig azért jelentős, mert a magyar nemesi vezetőréteg erőteljesen befolyásolta a szepességi cipszer polgárság ízlését és művészi szellemi igényét is. Ezért van az, hogy például a gazdag cipszer polgárok síremlékei semmiben sem különböznek a magyar urak síremlékeitől, de lényegesen elütnek a fajtájukbeli németországi hasonló rendeltetésű emlékektől. Az előbbiek folyamán már megvilágítottuk a városok életét és fejlődését s ennek keretén belül, a lehetőség határait szem előtt tartva, foglalkoztunk az építőművészet alakulásával és fejlődésével is. Tanulmányunk nem tűzte feladatául, hogy egységes képet adjon ennek a területnek művészettörténetéről, inkább csak kiragadott példák bemutatásával világítja meg annak helyzetét és jelentőségét. Ilyen, nagyon jellemző példa ennek a vidéknek a művészetére, a XV. századtól a XVII. századig az a sajátos művészi termelés, amely az ú. n. szárnyasoltárokban maradt ránk. Az olaszok egyáltalán nem ismerték a szárnyasoltárnak ezt a formáját. A magyar szárnyasoltárok ősanyja, éppen úgy, mint a német szárnyasoltároké is, a flamand van Evek testvérek (Hubert és Jan) gent i oltára. De, hogy mivé alakította át ezt a ..műfajt" a német nyelvterület s mi lett belőle Magyarországon, különösen a Felvidéken, az ilven szűk területen ki sem fejezhető. A különbség olyan nagy. hogy csak a tudósok állapíthatják meg, hogy tz a két szárnyasoltár-típus egy gyökérből indult ki. » Az elmúlt húsz év alatt a szlovákok hihetetlen naivitással igyekeztek bebizonyítani a legtöbb szárnyasoltárról, különösen annak szobrászi eleméről, hogy azok szlovák művészek alkotásai. A „tudományos" és napisajtó-művészettörténet elkönyvelte magának a felvidéki magyar művészet legszebb alkotásait s jóllehet semmi tudományos támpontja erre vonatkozólag nem volt, igyekezett néhány ..jellegzetes" szlovák művész alakját rekonstruálni, ami azonban nem annyira rekonstrukció, mint a modern fantázia és a szlovák népi vágyakozás álmodozása. Különös szeretettel hangoztatták Lőcsei Pál mester szlovák származását. Ennek a nagyszerű szobrászmesternek a kilétéért a német tudomány is kemény harcot folytat már évtizedek óta. Sem egyiket, sem a másikat bizonyítani nem lehet, amit pedig az inkább sejttető tartalmi, érzelmi jegyek és általában a stilkritikából ki lehet bogozni, az legalább annyira magyar származása mellett szól, mint bármi más mellett. Ami biztosat tudunk róla, az annyi, hogy a lengyel Veit Stoss tanítványa, segédje volt s hogy sokat dolgozott Felső-Magyarország templomai részére s hogy legjellemzőbb alkotása a lőcsei betlehem a XV—XVI. század fordulójáról. Ügy érezzük azonban, hogy ezen a betlehemen mégis szerepel a szlovák nép. Az imádkozó pásztor alakjában fel lehet ismerni a mélységes vallássosságát és áhítatát s az is lehet, hogy a mester mintaképe egy akkor élő szlovák pásztor volt. Nem lehetetlen, de tekintettel arra, hogy ez a szobor nem naturalista fejtanulmány, hanem a gótika szellemében erősen stilizált mű, az alak faji hovatartozását legfeljebb gyanítani tudjuk, de nem meghatározni. Nem is lényeges ez. Mert nem tagadhatjuk, hogy a 197