A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Nagy Zoltán: A Felvidék magyar művészete

középkor folyamán is számításba kell venni a népi, faji és nemzeti tényezőket, de sokkal kisebb mértékben és egészen más módon, mint ma. A korábbiak folyamán is rámutattunk a középeurópai kultúrterület nagyjából egységes jellegére. És itt most újból hangsúlyozzuk, hogy ennek a kornak ez a legjellegzetesebb művelődési sajátsága, amelyen belül vannak kisebb hullámkörök és elágazások, tónuseltérések s egyik legszebb ilyen jellegzetes színfolt a Felvidék művészete a XIV.—XVII. század folyamán, amely terület azonban sokkal szorosabban kapcsolódik az ország központi részéhez, mint más területekéhez. És szorosan kapcsolódik Erdélyhez is, nem annyira építészetének jellegében, mint inkább festészetét és szobrászatát, valamint ötvösművészetét illetően. Ami pedig az építészetet illeti, meg kell állapítani, hogy a gótikus stílus beleolvad az ország stílusegységébe s messzire nyúló hajszálaival egyaránt kapcsolódik a francia, olasz és német gótikus építészethez. A gótikát követő, de alapjában véve azt sajátosan folytató ú. n. ,,felsőmagyarországi reneszánsz építészet" a velencei-bolognai trecentoquattrocento építészetben gyökérzik. I)e csak a gyökerei nyúlnak el Észak-Olaszország eme részeibe, mert végső kifejlésében sokkal közelebb áll Lengyelországhoz, a lengyelországi pártázatos reneszánszhoz, ami leginkább azzal magyarázható, hogy ebben az időben fűzték legerősebb politikai kapcsolatok Magyarországot mind ltáliához, mind pedig Lengyelországhoz. A XVI. századtól kezdve kél olyan tényező lép be a középeurópai kultúrkörbe, amelynek eddig is egyik legjellegzetesebb moziakdarabja volt a Felvidék, amely két tényező döntően befolyásolja a művelődés további útját. Az egyik a Habsburgok mindig erősbödő hatalmi helyzete, a másik az északra és nyugatra törő félhold. A Felvidék erősebben kerül a Habsburg befolyás alá, s amikor a XVII.—XVIII. század folyamán az egész birodalom területén kialakul egy dinasztikus-monarchikus kultúrjelleg, ez alól a mi területünk sem tudja kivonni magát, annál inkább nem. mert az ország középső részének és főképpen Budának a török által való megszállása következtében a magyar művelődés és művészet egységes, központból szétsugárzó fejlődésének minden lehetősége megszakadt, továbbá a korábban egyensúlyozó jellegű olasz művészeti kapcsolatok is elííyérülnek s ezek nagy része is Ausztrián keresztül történik. A XVII.—XVIII. század tehát egyáltalán nem kedvezett annak a művelődési folyamatnak és művészi fejlődésnek, amelynek a korai középkortól kezdve egészen a XVI. századig tanúi voltunk nemcsak a Felvidéken, hanem amelynek minden jellegzetes jellemvonását Magyarország többi részének s a már említett szomszédos országoknak a területén is megfigyelhetünk. Ebben az időben, amikor az ország szívében és központi területeinek legfontosabb gazdasági, katonai és művelődési központjait a török tartja igája alatt s Erdély csodálatos hősiességgel harcol a maga önálló politikai, gazdasági és művelődési életéért, a Felvidék is nagyon érdekes jelenségeknek a színhelye. Erre az időre, a XVIII. század elejére esik a magyar történelem egyik legnagvobbszabású cselekedete, a Rákóczi-féle szabadságharc, amelyben nemcsak a magyar nép, hanem a szlovákok és a rutének is bőségesen ontották vérüket a Nagyságos Fejedelem zászlója alatt: a szabadságért és a hazáért. Pedig éppen ezekre az évtizedekre kell tennünk a nemzetiségi öntudatosodás folyamatának megindulását. Még csak nagyon halványan és gyenge szálakkal, de már ekkor kezdődik a szlovákok népi önállósulásának a vágyálma. A ruténekről ekkor még nem esik szó: ők voltak Rákóczi leghűségesebb katonái. Ami pedig a művészetet illeti, éppen a Rákóczi szabadságharcának idején arat nagyszabású sikereket Olaszországban és Nyugateurópa más országaiban az a festő, akire a szlovák intellektuel társadalom büszke öntudattal emlékezik: Kupeczky János. Ez a nagyszerű festő valóban szláv, még pedig minden valószínűség szerint a pozsonymegyei Bazinba bevándorolt cseh szülőktől származott s a huszita vallást követte még akkor is, amikor aránylag hosszú olaszországi tartózkodása alatt katolikus vallásos tárgyú képeket is festett. Életének legnagyobb részét külföldön töltötte, igvhát nem vethette meg az alapját sem egy szlovák művészet kialakulásának s nem lett részese a magyar művészet fejlődésének sem. Hasonló sorsra jutott a XVIII. század elejének másik két felsőmagyarországi származású festője is. Bogdány Jakab, aki 1660 körül született Eperjesen s 1724-ben Londonban halt meg, mint az angol királyi udvar kedvelt csendéletképfestője. Művészi pályafutását Bécsben kezdette, Amsterdamban folytatta és Londonban fejezte be. Legtöbbet Londonban működött, de stílusával erősebben kapcsolódik a holland festészethez, mint általában ekkor az egész angol festészet is a hollandok hatása alatt állott. A Szépművészeti Múzeum mindkét festőtől őriz néhány kiváló festményt, így Kupeczky János egyik legszebb művét, a „Fuvolázó férfit" és Bogdány Jakabtól egy „Madaras — 198 —