A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Polyánszky Zoltán: A felvidéki magyarság gazdasági helyzete

gilag érezte meg, hanem a gazdasági vérveszteség velejárójaként egyre szaporodott a kivándorlók száma. Mondanunk sem kell. hogy a kivándorlók tekintélyes hányadát képezték a földönfutóvá tett magyarok. E tekintetben, sajnos, nem állanak teljes pontosságú adatok rendelkezésünkre, csupán annyi állapítható meg, hogy 10 év alatt, 1923-tól 1933-ig a visszacsatolt Felvidék területéről 23.886 személy vándorolt ki s ezek közül 9162. tehát az összes kivándorlottak 38.3%-a magyar volt. A kivándorlás 1933 után még fokozottabb ütemben folyt s igen valószínű, hogy a Felvidékről a 20 év alatt legalább 18—20.000 magyar volt kénytelen kivándorolni s más országban teremteni magának megélhetést. Kisebbségellenes bankpolitika. A csehszlovák kormányzat által a bank- és általában a hitelélet terén teremtett helyzet azoknak az intézkedéseknek szerves kiegészítését képezi, amelyeket a földreformmal és iparsorvasztó politikájával valósított meg. Minden egyes intézkedés ezen a téren a csehszlovák nemzeti állam eszméjének megvalósítását szolgálta, amit a csehszlovák gazdaságpolitika irányítói a kisebbségek gazdasági erejének összeroppantásával, vagyonállagának a cseh-szlovák nemzet javára való csökkentésével akartak elérni. Ha az ipar sorvasztásával kapcsolatban céltudatos irtóhadjáratról beszélhetünk, úgy ez fokozatosan áll a felvidéki bank- és hiteléletre. A csehszlovák nemzeti állam megteremtésének eszmekörében mozgott a törvényhozásnak minden „alkotása" s a kívánt eredmény nem is maradt el. Mielőtt vázolnók a Trianon-előtti állapotot és a cseh gazdaságpolitika „jóvoltából" bekövetkezett helyzetet, nagy vonalakban rá kell mutatnunk azokra a törvényhozási intézkedésekre, törvényekre és rendeletekre, amelyekkel a csehszlovák kormányzat a pénzintézetek centralizálását, mondhatjuk: nacionalizálását kívánta szolgálni. A magyar kisebbség vagvonállaga ellen indított hadjáratát a cseh kormánykoalíció az úgynevezett banktörvényekkel tetézte be. Tudnunk kell. hogy* Magyarországon a háborťi előtt a pénzintézetek miniszteri engedélytől függetlenül alakulhattak és működhettek. Ezen egycsapással változtatott a csehszlovák uralom, amennyiben már az állam megalakulása után engedélytől tette függővé a pénzintézetek megalakulását és működését. Ezzel megkezdődött a nacionalizálási folyamat. Ahol lehetett, ott szépszerével. ahol nem ment, ott minden elképzelhető fondorlattal csehszlovák kezekbe játszották át a vállalatok részvénytöbbségét és keresztülvitték, hogy a vezető állásokba csehszlovák politikusok kerüljenek. így azok a szálak, amelyek a pénzintézeteket Magyarországhoz, nagyrészt Budapesthez kötötték, elszakadtak. Egyúttal megtizedelték a magyar kisebbség pénzintézeteit is. A pusztítás számszerű adatairól később lesz szó. Cgv látszik azonban, hogy a csehszlovák kormányzatot ez a helyzet sem elégítette ki s ezért 1927ben négy fontos törvénnyel koronázták be az eddigi munkát. A törvények indokolásából természetesen csak közvetve tűnik ki az igazi cél, mert az illetékesek nyilatkozatai, valamint a törvények indokolása azt a célt tüntette fel, hogy az úgynevezett banktörvények a betétesek érdekeit kívánják szolgálni, valamint a pénzintézetek: a bankok, takarékpénztárak és hitelszövetkezetek ellenőrzését. Három törvényt hoztak és léptettek életbe. Az első törvény egy alap létesítését hozta magával abból a célból, hogy a banküzlettel foglalkozó részvénytársaságok, előlegpénztárak és részben takarékpénztárak által a háború után elszenvedett veszteségeket enyhítsék. Az alapot — a törvény szerint — tizenhét tagból álló bizottság kezelte. A bizottság tagjait a pénzügyminiszter nevezte ki. Az alaphoz kénytelen volt minden bank osztaléka 0.1—0.25%-ának megfelelő összeggel hozzájárulni, a pénzügyminisztérium pedig az állami költségvetésből évi 50 millió csehkoronával dotálta. A törvény szerint ennek negyven éven át kellett volna történnie. A másik banktörvény felállította a csehszlovákiai pénzintézetek általános alapját. Ennek az alapnak tagjai azok a pénzintézetek, takarékpénztárak, előlegpénztárak, hitelszövetkezetek és részvénytársaságok voltak, amelyek bank- és pénzüzlettel foglalkozva, betétkönyveket adtak ki, vagy betétet folyószámlára fogadtak el. egyszóval: az öszszes pénzintézetek. Ennek az alapnak a kezelőségét, amelynek székhelye szintén Prága volt, egytől-egvig a kormány nevezte ki. Az alap tagjai, tehát a fent felsorolt összes pénzintézetek, kénytelenek voltak befizetni az alapba folyószámla- és könyvbetéteik, valamint a pénztári utalványok utáni kamatösszegek 1.5%-át a Zemská Bankához. Sem ebben, sem a másik alapban nem kapott helyet egyetlen magyar pénzintézeti szakember sem, annak ellenére, hogy a törvény szerint minden pénzintézetnek joga lett volna az alap támogatását igénybe venni. Ennek a bizottságnak meglehetősen széles hatásköre volt Joga volt követelni a pénzintézetek újjászervezését, joga volt elrendelni a pénzintézetek fúzióját, vagy valamelyik pénzintézet felszámolását. A harmadik banktörvény a bankok és pénzintézetek, valamint a betétkönyvet kibocsátó részvénytársaságok ellenőrzését rendelte el. E törvény értelmében a korlátolt felelősségit részvénytársaságok betétkönyveket csak a pénzügyminiszter engedélyével adhattak ki. Az ellenőrzés gyakorlására a törvény egy szövetkeztet létesített. éspedig olyan módon, hogy a tagok minden 250.000 csehkorona részvénytőke után egy részjegyet voltak kötelesek jegyezni, amely egy szavazatra jo- 161 — A Visszatért Felvidék Adattára. 11