A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Schubert Tódor: A felvidéki magyar kultúrélet

meg. Az igazgatók nem a Színpártoló, hanem a szociáldemokrata párt szerint igazgattak. Hasonlóan súlyos sérelemként szerepelt a szubvenciók kérdése. A magyar szubvenciók sorsa és nagysága felöl szlovákok döntöttek, akik minduntalan megrövidítették a magyar színészetet. A színészet három helyről kapott anyagi támogatást Csehszlovákiában: az államtól, a tartománytól és a városoktól. Az állam a rádió jövedelmének tíz és az idegen filmek bevételének öt százalékát fordította a színházi segélyekre. A részesedés alapján a magyarságnak egy millió koronát (200 ezer pengőt) kellett volna kapnia. Az állami költségvetésben ezzel szemben csak 10—10 ezer koronát vettek fel a két magyar kerület támogatására. A tartományi költségvetésben átlagban két millió korona szerepelt a színi szubvenciók tételén. A magyar színészet ebből csak 40 ezer koronát kapott. A városi segélyekkel együtt egy-egy kerület kb. 90 ezer korona segélyt kapott évenként. Az egész segélyösszeg nem érte el a 200 ezer koronát, bár az igazságos részesedés alapján másfél millió koronát kellett volna kitennie. Az Egyesült Magyar Párt, annak ellenére, hogy a színházpolitikával nem értett egyet, mindég és minden fórumon követelte a magyar színészetet megillető bánásmódot. Hokkv Károly határozottan kifejtette a Párt álláspontját a prágai parlamentben: „Mi azt kívánjuk, hogy csak két magyar színikerület legyen. Az egyik Nyugatszlovákia, a másik Keletszlovákia és Kárpátalja részére. Ez a két társulat jól szubvencionált, egészséges intézmény legyen. Azonkívül meg kell állapítani a színházak játszási idejét, de azt azután becsületesen be is kell tartani. Lehetetlen állapot az, hogy ha magyar színház játszik Pozsonyban, Kassán s mikor jól megy nekik, akkor megjelenik a szlovák színház s elűzi őket onnan." Sok bajt okozott a színi idő megállapítása is, különösen Kassán és Pozsonyban. Kassán csak a magyar színészet tudott megélni, a szlovák nem bírt gyökeret verni. A szlovák hatóságok úgy próbáltak ezen változtatni, hogy apró szakaszokra tördelték a magyar játékidőt s a magyar társulatnak folytonosan ki-be kellett költözködni. Ez a megrövidítés anyagilag életképtelenné tette a társulatot. Pozsonyban minden héten a keddi nap a magyar színjátszást illette. Azonfelül hat hetet kaptak a szlovák évad végén, azaz május utolsó hetétől júliusig. A „magyar" zsidó színigazgató különféle kedvezmények ellenében elalkudta és eladta a keddi előadást és megelégedett a nyári évaddal. A németek hétfőn játszottak és heti előadásaikkal óriási eredményeket értek el. A pozsonyi hathetes évad is többnyire csak elméletben volt meg. Az igazgató egyszer eladott belőle egy hetet, máskor a város renováltatott a színházban és az igazgató, zsebretéve a szubvenciót, bezárt. 1935-ben csak 5 napos szezont tartott. A társulatok így vidéken tengődtek és züllöttek a kispolgárok nem kis kacaja mellett. Érsekújvárt három hónapig vesztegelt a kordé, bár a város egy hétig sem tudta volna kellőszámú közönséggel ellátni. Komáromba két hónapra mentek, de az első hó végén megszöktek stb. így ment ez városról-városra. A közönség lassan elszokott a színháztól és csak a pesti vendégszereplőkre volt kíváncsi. A hazai színianyag és a társulat — mint már írtuk — szánalmas vonalon állott. Belföldi színészpótlás nem volt, külföldi állampolgárok pedig nagyon leszűkített méretben voltak szerződtethetők. Az igazgatók azonban nem sokat törődtek a közönség eme kívánságával. Az üzlet kifizetődött nekik így is. A nyugati kerület igazgatója pl. alig szerepeltetett pesti művészeket, bár kisebb utánjárásra — tekintve jó kormánykapcsolatait — kapott volna engedélyt. Volt egy-két pesti zsidó színésze, akik csodálatosképpen mindig kaptak fellépési engedélyt; ezeket szerepeltette, ezek hozták a kisebbség elé a magyar színikultúrát. Tömegével lehetne felsorolni a bajt: a kulisszaés színiterem-hiányt, a színtársulat elzsidósítását, az állami cenzúra nevetséges akadékoskodásait stb., amelyek most már nem fontosak, de azért fontos részei a kisebbségi hivatásos színjátszásnak. Elégséges azonban az, ha a közönség és a kultúremberek jóízlését említjük meg s tanulságul emelkedett művészi és erkölcsi felfogásukat hozzuk magunkkal. „Az új és erőteljesebb csapásokra lendült magyar élet megköveteli színjátszásunktól, hogy minden vonatkozásban a magyar megújhodás és a keresztény nemzeti szellem törvényeinek rendelje alá magát. Ennek első feltétele a művészi színvonal és a színház belső életében olyan szociális állapot, amely lehetővé teszi a társulat tagjainak, hogy munkájukat nyugodtan és zavartalanul végezhessék." (Űj Hírek, 1938 szept. 4.) A magyar műkedvelő színpad. A hivatásos színészet vergődése és a kiegyensúlyozatlan színpadi kultúra hiánya miatt egyre nagyobb szerepet kapott a kisebbségi színjátszásban a műkedvelő színpad. A másutt már lejáratott mükedvelés itt megbecsülést szerzett magának és komoly tényező lett a kulturális életben. Amit a színészek elmulasztottak, ezek pótolták: szórakoztattak és tanítottak. A kisebb ségi élet szempontjából is nagy jelentősége volt ennek a játszásnak, lassan-lassan kialakította a magyarságban az összetartozás érzését. Városainkban divat lett a mükedvelés. Két-három, sőt néha négy műkedvelő társulat is versengett egymással a színpadkultúra területén, s nagyobb közönség- és művészi sikereket értek el, mint a staggionetársulat. Különösen magas szintre emelkedett a műkedvelés Kassán és Pozsonyban. Kassán a Katolikus Legényegylet, Pozsonyban a Toldy-Kör színigárdája és a magyar Műkedvelő Színpad fejtettek ki fontos - 127 -