A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)
Schubert Tódor: A felvidéki magyar kultúrélet
Lévát, Ipolyságot és Galántát (később Losonc is idekerült). A keletibe: Kassát, Rozsnyót, Rimaszombatot, egy ideig Losoncot és egy-két kisebb városkát. Kárpátalja külön színikoncesszió felett rendelkezett. Ez a nagylelkű adományozás, amelynek célja a magyar színikultúra lezüllesztése volt, megfelelt küldetésének. A züllés megindult. Egyik színtársulatnak sem volt elegendő közönsége ahhoz, hogy nívós társulatot állíthasson össze és hogy minden művészi feladatot meg tudjon oldani. A művészet és üzlet összeütköztek. Az egyik színtársulat — a keleti -— művészi eredményre törekedett, tönkrement anyagilag, a nyugati üzletet csinált a koncesszióból, tönkrement szellemileg. A züllesztés a koncessziók hivatalos kiadásával kezdődött meg. Az engedélyt az állam monopolizálta és nem adta oda a Magyar Színpártoló Egyesületnek, amelyet pedig az a törvény szerint megilletett volna. Arra érdemes kormánypárti, vagy ilyen összeköttetéssel rendelkező egyének kapták meg, akiket a magyarság felé semmi, vagy pedig nagyon kevés kötelék kötelezett. A koncesszió felett tulajdonképpen a szociáldemokrata párt döntött. így történt meg az, hogy a nyugati mindvégig egy olyan zsidó igazgató zsákmánya volt, aki a szó legigazibb értelmében ,,boltot" csinált a magyar színjátszásból. A pozsonyi színiévadot eladta a szlovákoknak és 15—20 ripaccsal, ahol komoly szerepet kapott a statiszta is, ment Pozsonyba a magyar színházat képviselni. Akadt olyan évad, hogy Pozsonyban, ahol legjobban vágyott a magyarság az igazi magyar szóra és művészetre s büszke akart lenni a magyar színikultúrára, állandóan az utcának játszott és sikamlós darabokat adott elő 90°/o-ban zsidó művészeivel. Milyen művészetet tudott volna varázsolni a kisebbségi színpadokra ez a patentírozott ripacskordé? Semmilyet. A társadalom jóízlését dicséri, hogy mindvégig elítélte és ha tehette, fellépett ellene. Az egykorú kritika tükrében világlik meg legjobban ez a „művészet". ,,Ha Földes Dezső társulatának 1936-os szereplését mérlegre dobjuk, bizony szomorúan billen a mérleg. Nem kaptunk újat ebbeh az évben, nem vettük észre, hogy a művészi vonalvezetés változott volna s a színháznak komoly programja is lenne. Amit kaptunk: kevés volt ahhoz képest, amit kaphattunk volna s majdnem semmi a mai magyar színházhoz, a mai magyar színi kultúrához képest". (Magyar írás, V. 141. 1.) „Színházaink mindent játszanak: operettet, színművet, Shakespearet. Előbbit sokszor, utóbbit egyszer, a művészi hitel kedvéért. A ma esti bonviván holnap a szomorújáték egyik figurája lesz s nem szabad csodálni, ha a tegnapi est komikusát a holnapi drámában erősen megneveti a közönség, mert hozzá van szokva ahhoz, hogy az illető csak buffószerepeket kap." (U. o. 1939. 1.) „Őszintén szólva, ha egy olyan ember figyeli mostani színházaink műsorát, aki csak annyiraamennyire tisztában van a színház és főleg a kisebbségi színjátszás küldetésével, — ezt a „kisebbségi" momentumot nem győzzük eleget hangsúlyozni — az ilyen ember elborzad annak láttán, amit színházaink a „színjátszás" ürügye alatt véghez visznek. Megbocsáthatatlan hibák és ballépések, hogy az igazi magyar, az igazi érték helyett, a lélek valódi tápláléka helyett csak azt hozzák, ami Pesten is „sikerrel" fut és ezekkel a hajmeresztő, a magyar lélekkel nagyrészt semmi közösséget nem vállaló kotyvalékkal etetik közönségünket, s ami még nagyobb hiba: mérgezik meg az ezen a téren teljesen tájékozatlan ifjúságunk ízlését és lelkét. Mindenki tiltakozik ezen állapotok ellen és még sem kapunk mást, csak a Színházi Élet által ismert sületlenségeket." (Új Élet, VII. 156.) Ez a filléres egységárúüzlet műsorát a színigazgatók silány szellemi ízlése szerint állította össze. A Katz-bácsik, s Én és a kisöcsémek vezettek benne. Pozsonyban pl. hathetes szezonban átlagban 63 előadás szokott lenni. 1936-ban ebből 44 operett volt és 19 dráma. A 63 előadáson 45 ezer jegy kelt el. A legtöbbet játszott darab a Csavargó lány és a Hulló falevél. A drámából a zsidók által agyontámogatott Fehér kór (Capek Károly német-ellenes darabja). Érsekújvárt átlagban — ez az arány irányadó a vidéki városokra — 60 estén ment operett és húszon dráma. A falusi jellegű Dunaszerdahelyen körúti és zsidós operettekkel terjesztették a magyar kultúrát. A sláger a Csavargólány és a Csárdás. 1938 végére, amikor utolsó dicstelen évét élte az állam által kitenyésztett ripacs-színészet, a magyar kultúra lezüllesztése csaknem teljesen sikerült. A színészet kiesett a magyar közművelődés szolgálatából s szánalmas tingli-tangli lett. Persze azon az úton. amelyen idáig eljutott, más tényezők is siettették. A hivatásos színészet problémái. A kisebbségi hivatásos színészet elé a színigazgatók megválasztásán és koncesszió taktikán kívül még sok nehéz kérdés gördült, amelyek erősen megbénították. Ezek közé tartozott mindenek előtt a Magyar Színipártoló Egyesület ügye. Az állam ezt a tisztán magyar emberekből álló egyesületet mellőzte a magyar színikérdésekben. A Színipártoló pedig komolyan és becsületesen foglalkozott a magyar színészet kérdéseivel. Szigorú bírálatot mondott a színházvezetés híg szellemisége felett és anyagiakkal támogatta az igazgatók hanyagsága, vagy kizsákmányolása folytán kereset nélkül maradt színészeket. Eljárt a szubvenciók ügyében. Elérni azonban semmit sem tudott, nem tudta emelni a nívót és nem tudta meghonosíttatni a keresztény nemzeti szempontot. A színigazgatók ugyanis semmiben sem függtek tőle. Alkalomadtán tettek neki Ígéretet, de ezt egyáltalán nem tartották - 126 -