A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Schubert Tódor: A felvidéki magyar kultúrélet

Kopott dolog ezzel a megállapítással kezdeni a kisebbségi magyarság művelődési képét, mert a szellemi taposómalmokban ezerszer és ezerszer elnyűtték ezt, de mégsem térhetünk ki előle. Az igazság ugyanis az, hogy szellemileg üres és lerongyolódott magyar vidék került át az új államba, olyan vidék, melynek szellemi kincseit elrabolta, gondolatfejlesztő, művelődést hintő intézményeit megbénította, vagy bagatelizálta a Mindenható Budapest. Szellemi gyarmat volt ez a táj, vidék a szó legszomorúbb magyar értelmezésében. A budapesti utcai irodalom és zsidó civilizáció kirakodó helye, versenytárs nélküli piaca. Kitűnő szórakoztatója a dzsentrit imádó, s urat játszó középrétegnek és a benne jól élő zsidóságnak. Nem nevelődött ki benne művelőlési tudat, sőt még olvasó, vagy kultúraterjesztő tábor sem, akárcsak egyebütt a korabeli Magyarországon. Nem volt irodalmi, kulturális hagyomány, nem voltak igazán dolgozó művelődési intézmények és emberek. Falvainkon még a millénium hintette áldásait, annak nótáit fújták, vagy a katonanóták minden banalitást átélő darabjait kurjongatták. A város magasabb színvonalon állott. Egyleteket alapított és Társaságokat tenyésztett ki. Nemzeti alkalmakkor megeredtek a frázisok csatornái s hullott belőlük a magyar szókultúra. Máskor akadémikus s hírnévre kapaszkodott elmagyarosodott sváb és szláv írók adtak elő fenséges nemzeti eszmefuttatásokat az exkluzív közönség, úri hallgatóság előtt. A kultúremberek már jóval a kisebbségi sors valósággá válása előtt a centrumban éltek. Lapjaink az íróhiány következtében vicinális vágányon futottak s elmerültek a helyi szenzációk hínárjában. Ilyen körülmények közepette indult el a kultúra, hogy megmentője legyen a kisebbségnek, élesztője az elaléltságban, s nemzeti színezője az évek futásában. Ilyen viszonyok, társadalom közepette, ilyen előjel mellett kellett kulturális szervezkedést csinálni és a magyar művelődés alapjait lerakni. Az eszmélés évei. A magyarságot új államában, a szokatlan keretekben mély bódultság fogta el. Eltűnt cselekvési készsége, gondolataiban nem tudott messzebbre jutni az egyéni szenvedések és tragédiák határainál. Elaléltságában a régi élményekből és a fantasztikus hírekből élt. Csodára várt, csoda után áhítozott rendületlenül és leste a népmesék királyfiát, ki eljövendő lesz, hogy kiváltsa elátkozott helyzetéből. A kultúra frontja is néma maradt. Az egész magyar sávon csak elvétve találunk művelődési megmozdulást, apró kis helyi vonatkozású eseményt, amely fölött csendben napirendre tér mindenki. Az alvó művelődési tényezőknek a magyar ellenzéki politikai pártok akartak életet adni. 1922-ben megszervezik a kultúrreferátust, amelynek azt tűzik ki feladatául, hogy szervezze meg a közművelődést, állítsa talpra a kulturális életet. A referátus vezetésével Sziklay Ferenc dr. kassai tanárt bízták meg. A referátus 1937-ben a következőkben fogalmazta meg az intézmény célját és tevékenységét az eszmélés éveiben. — Mi volt az oka, hogy a kulturális munkát a politikai pártok indították meg? — kérdezte tőle a Prágai Magyar Hirlap munkatársa egy interjú keretében. — Erre a sokszor felvetett kérdésre már többször adtam választ, de jó annyiszor megvilágítani, ahányszor csak szóba kerül. Ma, 18 évvel az államváltozás után, valóban idegen a gondolat, hogy a politikai élet csatározásai összefüggésben legyenek a nyugodt, békés, kiegyenlítést célzó kulturális akciókkal. Akkoriban a forradalmi atmoszférában a politikai irány eleven ereje határozta meg a fiatal köztársaság életformáját s így a kisebbségnek is ehhez kellett alkalmazkodnia. Annál is inkább, mert az akkori túlfűtött atmoszférában sok kulturális szervezet elsorvadt, olyanok is, amelyek a megváltozott viszonyok közepette is életképesek lehettek volna. így az első időkben a kisebbségi magyarság védekezésre szorult és mivel az offenzív erők politikai jellegűek voltak, a defenzív taktika fegyverzetének is politikai jelleggel kellett birnia. Meg kell állapítani tárgyilagosan, hogy politikai életünk akkori vezérei, Szilassy Béla, a losonci Központi Iroda elnöke és Petrogalli Oszkár, annak igazgatója, ezen defenzív, politikai jellegű kulturális munkában éles szemmel meglátták annak nem teljesen kielégítő voltát és az én feladatomba nagyvonalú és általános értelmű programként belefoglalták, hogy az akkor egyedül lehetséges politikai szervezetek támogatásával olyan kulturális szervezetet teremtsek meg, melyekre a kisebbségi életben szükség van és melyek megalkotása a szűk adottságok között lehetséges. Vagyis a kultúrreferátus azzal a céllal alakult, hogy dolga végeztével megszűnjék. Amikor előáll az a helyzet, hogy a kisebbségi kulturális élet elleni akciók tisztán politikai jellegűek lesznek, ezek ellen a védekezést vegye át a politikai pártszervezet. Ha pedig megteremtődnek azok a keretek, amelyekben a magyar kisebbség kiélheti kulturális igényeit, úgy folytassák ezek a politikamentes kulturális munkát a maguk erejéből, függetlenül az „exigenciák tudományának", a mindenkori helyzettől függő politikai taktikának sokszor változó módszereitől." A kultúrreferátus, mint tizenöt évi létezése is mutatja, csak lassan tudta elvégezni a rábízott feladatot. A lassúság oka főleg a körülményekben keresendő. Az első ténykedése a Szlovenszkói Magyar Kultúr-Egylet megalakulása körül nyilvánult meg (1. a Sz. M. K. E.-fejezetet). Az ő alakítása a Színpártoló Egyesület, mely a hivatásos magyar színészet erkölcsi és anyagi támogatását tűzte ki célul. A magyar dal propagálá— 107 —