Jócsik Lajos: A Közép-Dunamedence közgazdasága (Budapest : Magyar Élet, 1944)

IV. Az osztrák imperializmus egyeduralma alatt

helyen egyáltalán nem volt jobbágy. A földeket úgynevezett taksások bérelték, akik a föld használatáért bizonvos bárt fizettek. A nagy terület és a kevés munkáskéz azután meghatározta, illetőleg megzavarta az egész mezőgazdasági termelés rendjét. A termelés rendje a háromforgós rend volt, de a nagy terület ezt a rendet felbontotta. A földet nem kellett kímélni, « ennek következtében bevezették a kettős fordulót, de nagyon gyakran volt rá eset, hogy nem volt semmiféle forduló. Ha úgy vélték, hogy egy területen már fárad a föld, további területen kezdtek termelni. Ez volt az állapot a déli megyékben, főleg Csanádban és Csongrádban. Négy-öt esztendeig használtak egy határt, azután másutt kezdték a gazdálkodást. Főleg kalászosokat termesztettek, de ekkor kezd egyre inkább tért hódítani a tengeri-termelés. Feljegyzik a kor ismerői, hogy a tengeri-termesztésének elterjedése a nép roppant szegénységével áll összefüggésben. A tengerit ugyanis kertszerűen, a házakhoz közel termesztették. Ehhez a művelethez nem kellett befogó, a távolabbi földeket pedig igák hiányában műveletlenül hagyták. Termesztették a tengerit tiltakozásképen az egyházi dézsma és a földesúri terhek ellen is, mert ennek a kertszerűen termesztett új veteménynek bizonyos részét nem vette el az egyház és a földesúr. A kukoricaföldet nem írták a jobbágyföldek sorába, nem írták ide a kenderföldeket sem, ezért terjed a kender termesztése is ebben a korban. A dohánytermesztés nemigen fejlődik. Csak Baranyában és Nógrádban látunk erre kísérleteket. Ennek pedig az a magyarázata, hogy a dohánytermesztést és a dohánykereskedelmet már akkor monopóliumként kezelték. Az osztrák udvar erre is alkalmazta az előbb már ismertetett appaldó-rendszert, később pedig saját kezelésébe vette, mert a dohány nagyon jól jövedelmezett. Fejlődik azonban a kertészkedés, különösen Komárom, Nógrád és Veszprém megyében. Erdélyben a műkertészet is feléled. A szőlőtermelésre, illetőleg szőlőkultúrára nézve eléggé pontos adatok maradtak fenn az összeírásokból. Fői leg a Duna jobbpartján, tehát a jelenlegi Dunántúlon volt fejlett a szőlőkultúra, másutt nem tudott kifejlődni ez a nagyobb gondozást és intenzívebb művelést igénylő termelési ág. Itt 1720-ban 190.343 kapás szőlő volt (1 kapás 94 öllel egyenlő). A Dunántúl után a Felvidék következett, ahol főleg a városok körül virultak ki a szőlőhegyek. Itt 67