Jócsik Lajos: A Közép-Dunamedence közgazdasága (Budapest : Magyar Élet, 1944)

IV. Az osztrák imperializmus egyeduralma alatt

merte. A vállalkozóknak a pápai nunciusok folyósítják a roppant jövedelmeket. Mindenki, minden vállalkozó csapatokat szervez, szinte aranyláz vesz erőt a hadivállalkozókon. A brandenburgi választófejedelem például 225.000 forintot kapott egy évre, Max Emánuel 350.000 forintot; a birodalomból való szövetségesek több mint 4,000.000 forintot kaptak. Ezek a kiutalások emésztették fel a költségek legnagyobb részét. Amit a hadseregre költöttek, az nem volt a kiadások legnagyobb része. Ugyanakkor korábbi rendelkezések szerint az országban tartózkodó katonaság eltartása annak a lakosságnak a kötelessége volt, amelynek területén a katonaság végigvonult. Ezt a rendelkezést alkalmazták a felszabadító hadseregre is. Evvel olyan bajt és bomlást zúdítottak az országra, hogy — az egykorú felelős tényezők vallomása szerint — az ország nem szenvedett annyit a legsúlyosabb megpróbáltatások, a tatár- és törökpusztítások idején sem. A katonák kicsinye-nagyja hódítóként viselkedett az országban nemessel és jobbággyal szemben egyaránt. Az úgynevezett „porciót": az élelmet és tüzelőt minden katona szinte a saját felelősségére többszörösen is behajtotta. A lakosságot teljesen kirabolta a hadsereg. Nyomában pestis és éhhalál pusztított. Megszokott jelenség volt, hogy a parasztok, hogy élelemhez jussanak, asszonyaikat és leányaikat eladták a katonáknak. De a legsúlyosabb volt, hogy a felszabadító hadsereg, különösen a magyar délvidéken, azokat, akikért a felszabadítást állítólag folytatta, az ott talált gyér magyar lakosságot is a török után űzte, telepeiről kihajtotta, elkergette. S a „felszabadítás" műve már befejeződött, de a szoldateszka uralma változatlanul dühöngött az egész országban. Teljesen megszűnt a vagyoni és személyi biztonság. Katonai vésztörvényszékek működtek az egész országban, a polgárokat vagyonuk miatt halálra ítélték CarafTa, a „Generalkriegskomissär" törvényszékei. A nyomorúság oly nagy volt, hogy maga Kollonich, bécsújhelyi püspök, később esztergomi érsek, akinek programmja volt az országot koldusszegénnyé tenni, s azután telepítés útján elnémetesíteni, úgy látta egyik jelentésében, hogy elérkezett a szenvedés, szegénység és teherviselés végső határára. Az országban két ezredet csak arra tartottak, hogy foganatosítsa a katonai végrehajtásokat. A katonák a jobbágyoknak elvették min-