MSZMP Somogy Megyei Pártbizottságának ülései (XXXV.1.b) 1989

68. ő. e. 1989. szeptember 14. (203-271. o.) - 2. A kongresszusi felkészülést segítő vita. Programnyilatkozat: 210-225

ror és a külső nyomás miatt csak Sztálin halála után válhatott politikai erővé. 1953-tól Nagy Imre kormányprogramjával azonban a magyar kommunista mozgalomban megszakítatlan folytonossággal és világosan láthatóan jelen van a pártunk eredeti demokratikus célkitűzéseit vállaló, a társadalom tényleges igényeit kifejező, a nemzeti érdekeket képviselő reformirányzat. Ettől kezdve pártunk igazi története a sztálinizmus elleni belső küzdelem története. 1956 TRAGÉDIÁJA Az SZKP XX. kongresszusa után, 1956 nyarára tarthatatlanná vált Rákosi és Gerő irányzatának hatalmi pozíciója. 1956. október 23-án népfelkelés tört ki a magyarországi sztálinizmus elsöprésére, a szocializmus megújítására. Ezt azonban kezdettől fogva a maguk javára igyekeztek kihasználni szocializmusellenes erők is. Az 1956. október 31-én Kádár János és Nagy Imre vezetésével megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt a jogos népi követelések kielégítését a demokratikus szocialista megújulás elengedhetetlen feltételeként deklarálta. Az MSZMP politikáját a nemzeti függetlenség és szuverenitás alapján, a párt hatalmi monopóliumáról lemondva, a dolgozók önkormányzatát és a többpártrendszert elfogadva kívánták kialakítani. A szovjet vezetés azonban — október 30-i nyilatkozatával ellentétben — a katonai beavatkozás mellett döntött, s leverte a felkelést. A Rákosi—Gerő csoport restaurációjának fenyegető veszélyével szemben az MSZMP Kádár János vezette szárnya vállalta a konszolidáció feladatát. Az új vezetés — kezdeti elszigeteltsége ellenére —gyökeres változtatásokra törekedett. E történelmi helyzetből azonban megrázó emberi tragédiák és ellentmondások következtek. Ez az MSZMP-t megalapító mindkét vezető egyéniségre áll. Nagy Imre november 4-e után nem volt hajlandó semmiféle engedményre. Mártírhalált vállaló kiállása példaértékű. Kádár János súlyos kompromisszumokra kényszerült. A nemzetközi kommunista mozgalom vezetői és a belső konzervatív csoportok kíméletlen megtorlást követeltek, beleértve Nagy Imre és társai kivégzését is. Jóllehet 1956 végén Kádár János maga is elfogadta a többpártrendszert, vállalnia kellett a monolitikus politikai berendezkedést és a központosított tervgazdálkodást. Mi több, átmenetileg még a november 4-e után előkészített reformokat is fel kellett adnia. Ennek fejében azonban az óvatos, fokozatos, részleges módosításokkal — politikai stílusváltással — igyekezett megvalósítani az MSZMP 1956-os törekvéseiből mindazt, ami a szovjet beavatkozások erőterében lehetséges volt. A kompromisszumok politikája volt ugyanis az egyetlen reális megoldás. „AKI NINCS ELLENÜNK, VELÜNK VAN" A kádári politika az 1960—1970-es évek közép- és kelet-európai közegében egyedülálló viszonyokat teremtett Magyarországon. Az életszínvonal növekedése, a mezőgazdaság sikerei, a magánélet és a lelkiismereti szabadság tiszteletbentartása — a régi keretek fennmaradása ellenére — gyökeres változásokat hozott. Nemzeti szuverenitásunk mozgástere is kiszélesedett, bár szükségképpen korlátozott maradt. Az 1960-as évek elejétől életviszonyaink fokozatosan javultak, a liberálisabb kultúrpolitikától az utazási szabadságon át a világnézeti-erkölcsi pluralizmus elfogadásáig. Az új politikát a gazdasági mechanizmus átfogó reformjának meghirdetése és a mezőgazdasági szövetkezeti gyakorlat fémjelezte. A magyar kísérlet azonban