Somogy megye a II. világháborúban (Kaposvár, 1993)

Füzes Miklós: Háborús utóhatások Somogyban

Budapestről és más helyekről érkező társaságok alakulnak és összevásárolják a kitelepített lakosság ingatlanait. Beszámolója idején Baranyából mentették át továbbszállítási céllal a német vagyont Somogyba. A megye területén az előterjesztő határzár létrehozását javasolta. A nemzeti bizottság végül is úgy határozott, hogy az érdekelt német községekben nemzetőrséget állítanak fel.

132 Ekkor még arról volt szó, hogy a kitelepítés végrehajtása 1946-ban nagyobb arányú lesz. Szülőkön is ebben a tudatban voltak. A járás főjegyzője a pártoknak az itteni összefogását példaképként kezelte. „A kitelepítendő szuloki Volksbundisták közé állítólag olyan egyéneket is felvettek, akiknek ártatlansága köztudomású. Éppen ezért az ottani demokratikus pártok közös erővel igyekeznek megmenteni az arra érdemeseket." A község sváb lakosságát nézete szerint jórészt a németek erőszakos fellépése és kíméletlensége sodorta jelenlegi szerencsétlen helyzetébe. A lakosság aggodalommal várta sorsa beteljesülését. Munkakedve csökkenőben volt. Munkájukat ugyan elvégezték, de nem olyan odaadással, mint ahogy azt korábban tették.

133 A leltározás további menetét 1946-ban felfüggesztették.

134 Úgy tűnt, hogy a dolgok visszakerülnek a rendes kerékvágásba. Egy ecsenyi asszony visszaemlékezésében erről az időről a következőket írta: „1946. Esküvőnk után télen minden rendben volt. Fiatal házasok voltunk. Egészen az aratásig nem is volt baj. Már a tavasszal el kezdték mondani, hogy kitelepítés lesz, elvesznek mindent, de nem hittük el. Aratás előtt kiraboltak egy V. nevű embert és meg is verték. Ő a svábokra fogta, így apám is sorra került. Maradtunk hárman aratni. A férjem, anyám és én. Terhes voltam, már a kilencedik hónapban. A férjem nem tudott kaszát kalapálni, ő kőműves szakmát tanult és zenész volt, így a mezőgazdaságban nem nagyon dolgozott. Ő volt a kaszás, anyám a kötöző, én a marokszedő. Volt két szép lovunk, a férjem befogta. Kocsival mentünk aratni... learattunk mindent, ha egy kicsit nehezen is ment. Nekem köllött gráblálni, pedig nagyon fájt a lábam. Mire végeztünk, apám is hazajött. Megkezdődött a takarodás. Ott már nem segítettem, de mindig rosszabb híreket hallottunk. Augusztus l-jén elment a férjem haza a szüleihez - az apósom bíró volt - megtudni, mi az igazság. Ott mondták, hogy jönnek már a felvidékiek. Hazajött, mondja, mi a helyzet. Én rá akartam beszélni a családomat, hogy fogjunk be és tegyünk a kocsira amit lehet, menjünk magyar faluba, ott adjuk el a lovakat és éljünk tovább. Hagyjuk itt Ecsenyt, de a faluból az úton nem lehetett távozni, mert őrséget álltak az itteni lakók. Én úgy gondoltam, vigyük a kocsit a hostélra a dombon föl, a lovakat fölvezetni, mert nagy domb volt a ház fölött és ott befogni, de nem egyezett senki bele. Csak maradjunk. Csomagoltuk a ruhánkat, aztán lefeküdtünk, de nem sokáig pihentünk, mert akkor született meg a kislányunk. Éreztem, hogy rosszul vagyok. Elment a férjem a bábaasszonyért. Hamar jött is. Hajnalba 4-5 között megszületett, burokba született. A bábaasszony mondta, szerencsés gyermek lesz, de amikor szültem a kuvik elrepült a ház felett és háromszor oly fájdalmasan kiabált! Borzalmas volt. Én annyira megijedtem, mert itt a faluba azt mondják, ahol ez a madár megjelenik és kiabál, ott valaki meghal. Én soha nem hittem a babonában, de mégis féltem. Nem szóltam senkinek, de mindig csak arra gondoltam, egyikünk meghal. Bekövetkezett az amitől annyira féltem. Szombat reggelre megszületett a kislányunk. Nagyon boldogok voltunk, és örültünk, mert lány volt. Viola volt a neve. Vasárnap meg lett keresztelve az ecsenyi templomban. Hétfőn, augusztus 4-én kaptunk egy papírost, melyben fölszólítottak bennünket, ötödikén hagyjuk el a lakást, de hétfőn rosszul lett a kislányunk. Este elvitték orvoshoz, azt mondta nem lehet rajta segíteni, túl fejlett a belső szervezete. Meghal. Úgy is volt. Keeielen reggelre meghalt. A férjem ment megmondani a bizottságnak, hogy nem tudunk kimenni a házból, a feleségem gyerekágyba fekszik és a kislányunk meghalt. Mondta nekik, hogy ő magyar katona volt és a vörös hadseregbe szolgált, magyar anyanyelvű. Azt felelték, az mind szép amit tett a hazáért, de sváb az sváb! Tudomásul vettük, hogy semmi helyünk nincs itt és a lakást el kell hagyni. Kedden délelőtt jött két rendőr és megnézték, hogy az mind igaz-e amit a férjem mondott. így bent maradhattunk a házba még