Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)
IV. Az ipar megkésett fejlődése a Délkelet-Dunántúlról
Egy évtized alatt Baranyában volt a leggyorsabb a növekedés, Somogyban is számottevőnek mutatkozott, Tolna megye visszaesése azonban figyelemreméltó volt. A gazdasági fejlődéssel együtt járó népességmigráció a lakosság koncentrációját vonta maga után. Baranyában a régió gazdasági központja, Pécs demográfiai fejlődése felgyorsult. Kaposvár népessége még ennél is látványosabban növekedett, 1869-ben 6649 fő, 1900-ban pedig már 24 129 fő lakosa volt. 126 Baranyában Mohács, Tolnában Szekszárd, Dombóvár és Bonyhád, Somogyban pedig Barcs fejlődése volt gyorsabb az átlagosnál. Az utóbbi település dinamikus fejlődését a kortárs Chicagóval hasonlította össze. A népességmigráció tekintetében Tolna megye sajátos utat járt. If). Leopold Lajos: Gyárak nélkül - Egy pusztuló vármegye emlékirataiból című munkájában elemzi Tolna megye elmaradottságának sokrétű okait és mindazoknak nemkívánatos következményeit is. 1 " Munkájából egyértelműen kitűnik, hogy 7 a túlnépesedett puszták és falvak népességét Tolna megye városok hiányában nem tudta megtartani. A népességmigráció nem e megye határain belül a falvakból a városokba irányult, hanem elsősorban a megyehatárokon túlra, még rosszabb esetben Szlavóniába, később Amerikába. Tolna megye gazdasági fejlődését az is fékezte, hogy úgyszólva minden nyersterményét eladja és minden készáruját veszi." 128 A búzatermő megyéből a gabonát a Dunán uszályokkal szállították ahelyett, hogy modern gőzmalmokat építettek volna. A borpiacról másik jelentős exportcikkükkel kiszorultak, vagy nehezen állták a nemzetközi versenyt. A lent és a kendert ugyancsak elszállították, jóllehet gyárakat kellett volna építeni. Délkelet-Dunántúlon általában gondot jelentett, hogy az állami, az egyházi és a közalapítványi uradalmakat nem a földszűkében élő kisbirtokos parasztoknak, hanem a nagybérlőknek adták bérbe. így nem lehetett megtartani azokat a paraszti tömegeket, akik reményt sem látva a földszerzésre vándorbotot véve kivándoroltak a szülőföldjükről. T. Mérey Klára, a régió jeles kutatója „Dél-Dunántúl iparának története a kapitalizmus idején" című munkájában a régióban létrejött gyáripart az alábbiakkal jellemzi. 129 1. Az itt alapított gyárak méreteit tekintve alig lépték át a középüzem szintjét. 2. Agyárak többsége nem kis- vagy középüzemből alakult át, hanem általában nyersanyagra települt. 3. A tőke jelentős része külföldről származott. Dél-Dunántúl iparstruktúrájában változatlanul fontos szerepet játszott a kisipar, amely a kor kihívásának nem tudott megfelelni, a kisiparosok egzisztenciális létét sem tudta megvédeni, főképpen a válságok időszakában. Ezt szemléletesen igazolja Tolna megye kivándorlási katasztere, amelyet a későbbiekben ismertetünk. Összességében láthatjuk, hogy Magyarország fejlődésének legdinamikusabb évtizedeiben Délkelet-Dunántúl térsége, bár önmagához képest indusztriálisan nagyot lépett előre, mégsem tudott felzárkózni az élenjáró régiókhoz. A kivándorlás már eddig is - ezt követően pedig még fokozottabban - mozgásba hozta a tömegeket. Szembetűnő, hogy az iparilag fejlettebb városokból és a megyeszékhelyekről csak kevesen éltek a kivándorlás lehetőségével. Délkelet-Dunántúlon az ipar Baranyában volt a legfejlettebb, elsősorban ezzel magyarázzuk, hogy a kivándorlást fékező erők itt működtek legeredményesebben.
