Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)
III. Agrárszocialista mozgalmak
A szervezők Dunaföldváron és másutt is újabb munkásegyleteket kívántak létrehozni. A helyi hatalmi szervek azonban az egyletek megszüntetésével, megalázó és megfélemlítő házkutatásokkal, a sajtótermékek lefoglalásával, a kitoloncoltatásokkal és a népgyűlések betiltásával válaszoltak. A hatás gyakran ellenkező előjelű volt, mivel az elégedetlenek többségét nem tudták már megfélemlíteni. A helyi sajtó manipulálni akarta az olvasókat, az eseményeket megszépítve, esetenként pedig meghamisítva közölte. Egyre hangosabban szidalmazták a szocialista izgatókat, mivel szerintük a szegény nép, vakul bíz a szociális eszmék terjedése folytán bekövetkező jobb korban". 10 ' Időközben az elégedetlenség hulláma a megye valamennyi járását elérte. 1898. március 13-i dunaföldvári népgyűlés véres megtorlásba fulladt, két fő a csendőrgolyók áldozata lett, 10 " 1 a mozgalom vezetői közül ötvennyolc földmunkást pedig vád alá helyeztek. Az alispáni jelentésből megtudjuk, hogy a szocialista mozgalom eszméi a megye öt járásában - kivéve a Völgységit - huszonkét községben terjedtek el. 10(1 1898 nyarától forradalmi apály állott be, miközben a munka- és életkörülmények tovább romlottak. Az agrárszocialista mozgalom helyi vezetői - feltehetően a központ javaslatára - a realitásokat is figyelembe véve taktikát változtattak. Továbbra is szívósan és céltudatosan szervezkedtek, a kedvező pillanatra vártak. Csizmadia Sándor is azt javasolta nekik, hogy „általában ésszel s ne erőszakkal éljenek". 107 feltehetően az 1898. évi Darányi-féle „rabszolgatörvény" is megtette a hatását, így az aratósztrájkok elmaradtak. De a szegényparasztok soraiban megmutatkozó ideológiai és taktikai különbségek is hozzájárultak a paraszti mozgalom kifáradásához. 1904. év őszétől kiéleződött az országos politikai krízis, amely azonban látványos gyorsasággal újabb tömegmozgalmakat idézett elő. Az általános elégedetlenség nemcsak a várost és a falut, hanem a munkás és az agrárszocialista vezetőket is közelebb hozta egymáshoz. A politikában elfáradt és csalódott tömeg jelentős részének a figyelme ekkor már a kivándorlásra irányult. 1905 kora tavaszán már érzékelni lehetett, hogy érlelődnek az újabb sztrájkok. Délkelet-Dunántúlon, így Tolnában is az. eddiginél szervezettebb és nagyobb reményekkel kecsegtető sztrájkok törtek ki. Június utolsó hetében már három járás aratói álltak sztrájkban. A sztrájkok szervezői megtalálták a regionális kapcsolatokat és egyeztetésekre is sor került. Tolnában a sztrájk a Tamási járásban érte el tetőpontját, nyilvánvalóan a megtorlás is itt volt a leglátványosabb, a bíróság hozzávetőlegesen kilencszáz főt marasztalt el. A szolgabírói jelentések a kor legjobb dokumentumai, amelyekből érzékelhetjük a sztrájkok sajátosságait és természetesen a közös vonásokat is. Ha a mozgalom rövid értékelését elvégezzük, akkot láthatjuk a kompromisszumok mögött a sztrájkok eredményeit is. A becslések szerint a sztrájkharcokban hozzávetőlegesen 30 000-en vettek részt. Ha a mozgalom hatásfokát tekintjük kétségkívül Tolna volt a legradikálisabb megye. 1906- 1907-ben a földmunkás és parasztmozgalmak tovább szerveződtek, szervezetek, egyletek jöttek létre, amelyekben helyenként a keresztényszocialista befolyás is érvényesült. 1907- től a mozgalom megtorpant, majd visszaszorult. A paraszti tömegek válasza a kivándorlás volt, amely meredek ívben növekedett.
