Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)

VII. Kivándorlás Amerikába

ciós többletmunkára, amelyet a kivándorlók növekvő áradata adott. Az útlevelek kiállításához, a statisztikai jelentések készítéséhez, a kivándorlás folyamatának naprakész feldolgozásához nem voltak meg sem a személyi, sem pedig a tárgyi feltételek. A megyei adminisztrációban - a kivándorlás irányítása szempontjából - a főszolgabírák, a megyei Közigazgatási Bizottság, valamint az Alispáni Hivatal kulcsszerepet játszott. Jelentéseikből kirajzolódik előttünk az a társadalmi, gazdasági és szociológiai háttér, amelynek ismeretében a bonyolult összefüggéseket is láthatjuk. A Közigazgatási Bizottság 1900. évi jelentése a kivándorlás okául az aránytalanul magas adóterhet teszi az első helyre, hangoztatva, hogy a lakosság szegényebb rétegei „...nem képesek egész éven át annyit előteremteni, mint amennyi tőlük adóban követeltetik."

294 A lakosság rossz közérzetét még tetézi az adóhatóságok rosszindulata és arroganciája, valamint az a kíméletlen magatartás, ahogyan az adósokhoz viszonyulnak. Az emberi humánumot naponta sértik meg, csak adóvégrehajtásokban tudnak gondolkodni. Pedig a több türelem és megértés nagyobb haszonnal járna, mint a gyors és nemegyszer szükségtelen végrehajtás, amikor az adós áldozattá válik, maradék vagyonát olyan olcsón elherdálják, hogy az soha többé nem tud gazdaságilag talpra állni. Éppen ezért a bizottság javasolta, hogy ha „..az államérdekek sérelme nélkül lehetséges, az adózó polgárokkal szemben az adóbehajtások körül a lehető legnagyobb méltányosság gyakoroltassék. A diagnózis felismerése azonban nem jelenti a beteg gyógyulását. Különösképpen akkor nem, ha a kivándorlás okait a közigazgatás különböző szintjein másként látják. A főispánnak küldött egyik minisztériumi hivatalból, úgy

7 tűnik, hogy

7 ott „fent" a kivándorlás aggasztó tüneteit másképpen értelmezték. Úgy ítélték meg, hogy a kivándorlás „...az Amerikai Egyesült Államok területén létező, s olcsó munkásokat igénylő, voltaképp azok kizsákmányolására alapított vállalatok és a nagyszámban működő külföldi szállító vállalkozások csábításának a következménye."

29 Ebből azt a konzekvenciát vonták le, hogy a külső és belső kivándorlási ügynökök tevékenységét kell megakadályozni, a csábító leveleket, a nyomtatványokat, a hajójegyeket el kell kobozni, és ezzel a gond majd megoldódik. Az 1901. évi főszolgabírói jelentések egyértelműen igazolják, hogy ekkor még a kivándorlásban semmiféle veszélyt nem láttak, mert a Németországban munkát kereső bányászok „valamennyien egy év alatt vissza is térnek."

297 A paksi főszolgabíró 1902. évi jelentéséből azt is megtudjuk, hogy

7 a korábbi években az agrárnépesség, közülük is sok szőlőmunkás ment külföldre munkát vállalni. Az utóbbi időben 1888-1900-as években e járásból csaknem kizárólag bányamunkások és iparosok hagyták el a járás községeit.

298 A kivándorlás olyan belső gazdasági folyamatot indított el, amire nem számítottak. A földárakat a hazaérkezők - az egykor volt nincstelenek - meglehetősen felsrófolták, a tulajdonosok még a parlagon heverő silányabb földeket is tudták értékesíteni. A korábbi válságos években a földelaclás olyan minimális volt, hogy

7 a Bonyhádi Takarékpénztár kénytelen volt a váltót leszámítolni és a kötvényeire pénzt felvenni, hogy a növekvő kölcsönigényeknek eleget tudjon tenni. Ezzel szemben 1902-ben arra kényszerült, hogy a takarékpénztári bevételekből közel félmillió koronát a nagyobb pénzintézeteknél a veszteség ellenére elhelyezze. Noha a betétek után járó kamatot 3%-ra csökkentették, mégis folytonosan növekedtek.

299 A bányászok és az iparosok is Németországból jelentős pénzösszeggel jöttek haza, tőkéjük másik részét, amelyet a takarékpénztárba nem helyeztek el, ingatlanok.