Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)

VII. Kivándorlás Amerikába

A havonként közölt statisztikai kimutatások szerint a kivándorlók magányosan indultak el, és csak kevesen vitték el a családjukat is. 1904-ben a belügyminisztérium hatásköréből a kivándorlási ügyintézés az Alispáni Hivatalhoz került, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a megyékben a mozgalmat jobban lehet érzékelni és irányítani is. Az alispán támaszkodhatott a föszolgabírák információira és őket igénybe is vehette. Ez az együttműködés Délkelet-Dunántúlon nem hozott eredményt, sőt a kivándorlási mozgalom kiszélesedett. Nem véletlen, hogy a Közérdek című hetilapban 1905. márciusában már drámai hangon írnak a kivándorlás ijesztő méreteiről. A cikkben hangsúlyozzák a falusi nép magárahagyottságát, az adók növekvő terhét, a vezetők korruptságát, a zavaros eszmék elterjedését és a vallás háttérbe szorulását.

2 1 Olvashatjuk az alispáni évnegyedes jelentéseket is, amelyekben a kivándorlást számszerűleg is közlik. A megye vezetői a törvények szigorításában és új munkahelyek létesítésében jelölték meg a kivezető utat. A nyári hónapokban az uradalmakban, és a szőlészettel foglalkozó gazdaságokban viszont munkaerőhiány mutatkozott. A Közérdek című hetilapban a kivándorlásellenes cikkekben a szerzők, mind több érzelmi húrt pendítettek meg, idézve a költőt, „Pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve széthull nemzetünk."

275 Egyesek szerint a kivándorlási lázat csak oktatással és felvilágosító-, nevelőmunkával lehet csökkenteni. A hírek rovatában közlik az ismertebb megyebéli személyiségek külföldi útjait, akik közül néhányan kíváncsiságból Amerikába is átrándultak. A tömeges kivándorlás hatására mindkét sajtóorgánumban 1905-től mind több vezércikket jelentetnek meg. Jóllehet azok nem egyszer ellentmondásosak, mégis figyelemre méltó gondolatokat tartalmaznak, amelyek elég kritikusak és nem egyszer a közvélemény hangulatát fejezik ki. „Kívül áll ez a nép a társadalmon, lenézi úr, sőt a saját faja, a megtollasodott fél sessiós paraszt is",

276 írják a Közérdekben. A sajtó önkritikus hangot is megpendít, mivel felismeri a maga tehetetlenségét a kivándorlással szemben. Minél több cikket írtak, annál többen vándoroltak ki, akiknek címezték, valójában nem hallották vagy pedig nem is akarták hallani az aggályokat azoknak hangoztatjuk, akiknek nincs hazájuk a hazában" - írták keserűen.

2 Érthető, hogy keresik a bűnbakokat, akiket felelősség terhel a nemzet pusztulásáért. A kritikusabbak a torz birtokstruktúrát, a parasztság földéhségét, a földesurak bűnös birtokpolitikáját hangoztatták mert vadaskertnek - keríti be a legszebb erdőket, fél vármegyéket, tilalomfát állítva a magyar faj szaporasága elé."

278 Elítélik a földspekulációval összefonódó parcellázásokat, amelyek a parasztság rovására történnek. Ezt az országot a földéhség „kolerája" pusztítja, miközben az ország vezetői csak a politikai válsággal törődnek, és közjogi vitákat folytatnak. Sürgetik a mezőgazdasági és az ipari telepítések mielőbbi beindítását. Országos statisztikai kiadványokra hivatkoznak, tudományos tanulmányok főbb adatait idézik, jelzik a veszély méreteit. A progresszív hangvétel mellett, zavaros, maradi nézeteket is olvashatunk. Mindkét sajtóorgánum érzéketlenül szemlélte a mezőgazdasági sztrájkokat, a szocialista szónokokat pedig izgatással vádolták. A Tolnavármegye 1905-ben, cikkeiben ugyancsak megkongatta a vészharangot, mivel egyes községekből tömegesen távoztak az óceánon túlra. Ettől kezdve községenként és havonta ismertették a kivándorlók számát. A kivándorlásra buzdító ügynökök felelősségét