Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)

VII. Kivándorlás Amerikába

pénzösszeggel térnek haza. Az ellenőrzés olyan szigorú, hogy szökések csak a legritkább esetben fordulnak elő. A Hegyháti járásból történő kivándorlás a fentiekből némileg eltérő képet mutat. A határszéli rendőrkapitányságok több szökött kivándorlót toloncoltak vissza. A főszolgabíró a körjegyzőségekben a legszigorúbb megfigyelést és ellenőrzést rendelte el, mindez eredménytelennek bizonyult. A ráczkozári jörjegyzőségből szöktek ki a legtöbben, akik a határszéli rendőrség szigorú ellenőrzését is kijátszották az alábbiak szerint. A híres magyar vásárokra külföldi kereskedők is jöttek, akik rendszerint szarvasmarhákat vásároltak, többen marhahajcsárnak elszegődve hagyták el az országot. Mások a tyúkkereskedőkhöz szegődtek el, kocsisnak álcázták magukat, és mint tojás-, baromfi- vagy gyümölcskereskedők lépték át a határt, Horvátországon keresztül Bécsújhely irányába mentek tovább. Az elfogott szökevények rövid büntetésük után, mivel nem minden esetben kísérettel toloncoltak őket haza, elrejtett pénzükkel ismét megkísérlik a szökést, de most már óvatosabban közelítik meg a határt.

257 1913-ban a legterjedelmesebb jelentést a sásdi főszolgabíró készítette. Ebből megtudhatjuk, hogy a hetvehelyi, az abaligeti, a bakóczai, a magyarszéki, a mánfai, a baranyajenői, a magyarhertelendi, a bikali és a sásdi körjegyzőségekből kivándorlás egyáltalán nem fordult elő, vagy csak igen kismérvű volt. A felsőmindszenti, a vásárosdombói, a kaposszekcsői és a nágocsi körjegyzőségben ugyan kimutatható, de még mindig nem volt számottevő. Nem a szegénység űzte és hajszolta az itt lakókat külföldre, hanem a könnyű és gyors meggazdagodás vágya. Igaz, hogy a kintlévők tekintélyes pénzösszegeket küldtek haza, amely mozgásba hozta a tétovázókat is. Főleg a németajkú lakosság indult el, elsősorban Németországba, ahonnan csaknem kivétel nélkül „meggazdagodva" tértek haza. Ilyen értelemben a kivándorlás rentábilisnek tekinthető, írta a főszolgabíró. A járásban a kivándorlás leginkább a Kisvaszari körjegyzőséget érinti, különösen Szászvár, Ráczkozár és Mekényes. Különleges intézkedéseket kell tenni, a kivándorlás visszaszorítása érdekében. A főszolgabíró utasította a körjegyzőséget, hogy kísérje figyelemmel a lakosság magatartását, kutassák a kivándorlás okait. Vészhelyzetet azonban ő sem lát, mivel a kivándorlók ide tömött erszénnyel térnek vissza, majd ingatlanokba fektetik be jövedelmüket. Mekényes és Ráczkozár környékén azonban erélyesebben kell fellépni, hogy a „munkáselem" ki ne vándoroljon. „Itt a kivándorlóknak egy része olyanokból áll, akiknek egy kis házikón és egy kis darab földjén kívül egyéb vagyona sincs, s így hogy a családját fenntarthassa, feltétlenül napszámkeresetről is kell gondoskodnia. Azonban sem a mekényesi, sem a ráczkozári napszámos a maga elegendő keresetét ott helyben megtalálni nem tudja."

258 Majd azzal érvelt, hogy Mekényes határának a 3000 kat. holdnak a fele kötött birtok, a másik felének tetemes része pedig felosztatlan legelő, erdő és művelésre alkalmas terület. A többit pedig néhány jobb módú gazda birtokolja, akik önfenntartók, családjukkal művelik a földet, legfeljebb az aratás időszakában foglalkoztatnak napszámosokat. Ez azonban legfeljebb két-három hétig tart, így a napszámosok az év nagy részében munkát nem kapnak. Ez készteti őket a kivándorlásra. Vészhelyzet azonban itt sincs, mivel rendszeresen nagyobb pénzösszeggel térnek haza. A főszolgabíró átfogó jelentését azzal zárja, hogy a kivándorlás növekedését nem a csábító ügynökök idézték elő. Legfőbb okként ő is a vagyonszerzés lehetőségét és a krónikus munkahely hiányát jelöli meg. A Kisvaszari járás Szalatnak községéből volt a legnagyobb mérvű a kivándorlás, csaknem kizárólag mind Németországba mentek. A szászvári körjegyzőségből a bányászok alkotják a kivándorlók többségét, akiknek jelentős része bevándorló, és kevésbé ragaszkodik a tájhoz.