Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)

VII. Kivándorlás Amerikába

A kivándorlók 1914. tavaszán még nem sejtik a világháború kitörését, és azt sem, hogy a kivándorlás „aranykora" lezárult, vágyaikat és álmaikat a háború eltemeti. A potenciális kivándorlókat a galíciai hadszinterekre, a szerbiai frontra, Olaszországba, Doberdó és Isonzó csatatereire irányították. A szerencsésebbek a háború poklából úgy menekültek meg, hogy 1914. év első felében még feljutottak az óceánjárók fedélzetére. Ez idő tájt a kivándorlás a régióban megélénkült. A Pécsi járásból a mecsekszabolcsi és a vasasi bányászok sorsukon a kivándorlással kívántak enyhíteni. Az év első negyedében ismét Mekényes, Ráczkozár, Kisvaszar, illetve Szalatnak, Szászvár, Császta, Vásárosdombó, Gerényes, Kaposszekcső és Csikóstöttös községekből vándoroltak ki a legtöbben. A második negyedévben azonban valamelyest csitult a kivándorlási kedv. Ebben szerepet játszott az a tény is, hogy éppen a kivándorlás hatására a hazai bérek is növekedtek. Az útlevéllapok miként azt a korábbiakban már említettük, a cigányok életviszonyaiba is bepillantást engednek és a kivándorlásukat is nyomon követhetjük. Köztudott, hogy a cigányok évszázadok folyamán nomadizált életformát folytattak. A velük szemben érvényesített diszkriminatív rendeleteket a XVIII. századtól kitapinthatjuk. A községi elöljárók és a falusi lakosság panaszai permanensen kimutathatóak. A cigányság többsége asszimilálódni nem tudott és nem is akart, miközben azt a magyar lakosság sem akarta. Mássága néha jogosan, máskor pedig beidegződésszerűen irritálta a lakosságot. A magántulajdon ellen elkövetett jogsértések pedig feloldhatatlan ellentétek forrásává váltak. A községek a cigányságot olyan tehernek tartották, amelytől mielőbb meg kell szabadulni. A gazdasági válság a XIX. század utolsó harmadától a cigányságot is érintette. Az elszegényedett falvak lakói, a kéregető, a kolduló cigányokon nem tudtak segíteni. A cigányok helyzetét súlyosbította, hogy közülük azok sem kaptak munkát, akik évszázados hagyományként teknővájással és főzőkanalak készítésével foglalkoztak, és vásároztak. Ezek a cigányok cserekereskedelmet folytattak, termékeiket élelmiszerekért, vagy pedig mezőgazdasági terményekért cserélték el. A cigányok a fakitermelés munkálataiból is kiszorultak, helyükbe a falusi napszámosok kerültek. A házalással, kereskedéssel foglalkozó cigányok kereseti forrása is elapadt. A taszító erők a cigány lakosságot sújtották leginkább. Sehol sem érezték magukat igazán otthon, megszokták, hogy úton vannak, nem volt szokatlan számukra a költözködés. A kivándorlás számukra is valamilyen megoldást jelenthetett volna. Az iparilag fejlett országok részükre azonban nem jelentettek vonzerőt, de nem is fogadták őket szívesen. A mezőgazdasági munkához szükséges ismeretekkel sem rendelkeztek, így csak oda mehettek, ahol kóborló nomád életformájukat ha nem is tolerálták, de nem üldözték őket. Számukra az ígéret földje a cári Oroszország volt, ahová - 1907-ben tömegesen kértek útlevelet. Ekkortájt a pogromok elől a zsidók jelentős része elhagyja Oroszországot, és ezt az orosz társadalom nagyobbik fele közönyösen szemléli, miközben nem veszi észre, hogy egy kultúrát teremtő népcsoport helyébe, egy gazdaságilag passzív, kulturálisan elmaradott nép lép. Nyilvánvalóan már korábban is elindultak volna Oroszországba, de az orosz-japán háború hírei még maradásra késztették őket. A kivándorlás adminisztratív követelményeinek általában nem feleltek meg, a szükséges pénzt sem tudták mindig előteremteni, meg valószínű, hogy nem is akartak fizetni. A főszolgabírók rendszerint javasolják a cigányok részére az útlevelek mielőbbi kiadását, amint az alispánnak küldött jelentéseikben írják „ettől az élősdi népségtől mielőbb meg kell szabadulni."

2

'

9