Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)

VII. Kivándorlás Amerikába

ifj. Kiczlingstein Jánost, aki 1909-ben az alábbiakat írta a jegyzőnek: „...Szíveskedjen az én kedves családomat út levéllel ki szolgáltatni és őket útnak bocsátani, mert én azt hiszem, hogy- én fogom őket tartani, tehát aszt akarom ők is legyenek velem együtt iten, míg én itleszek és ha pedig a Tisztelt törvény jóban látja, hogy othol maradjanak, akor Tesek a Tisztelt törvényszéknek arol gondoskodni, a mivel ők megélhessenek, mert ha a Tek. Alispány ur meg akadáloza őket, akor legyenek az ő g( mdozása alat, és én töbe egy fiiért sem küldök nékik, mert azt tartom, aki rendelkezik fölötük, az Tárcsa is őket."

123 Figyelemre méltó Walter János igali kivándorló Dayton városból 1913-ban írt levele is. Döntését, amely szerint édesanyját is kivándorlásra ösztönzi, az alábbiakkal indokolja: ,A hazai Dolgaim nem gyümölcsöző volt így amerikába óhajtjuk. Anyánkát, hol ha verejtékkel, mégis megfizetnek nincsen olyan furfangos ipari bánásmód mi Velem játszódott Szülő földemen."

1 A hang láthatóan szokatlan kemény és öntudatos. A közigazgatás nagyhatalmú vezetőinek ez aligha tetszett. Ezt a véleményt tükrözi a Somogyvármegye 1909. március 27-én ,A kivándorlás hatása Somogyban" című cikke, amelyben Somodor németajkú, Amerikát megjárt lakosságát tették felelőssé a községben lévő anarchisztikus állapotokért. A sajtó szerint a tengerentúlról hozott új eszmékkel rombolják a vezetők tekintélyét, a hatósági intézkedéseket nem respektálják, a főszolgabírót, a jegyzőt és a bírót nem tisztelik, „renitens és durva magatartásuk miatt napirenden vannak a büntetések."

12

^ A hatóság minden intézkedése azonban hatástalan maradt. Az igali járás főszolgabírója a fenti esetről jelentést tett az alispánnak, aki azt javasolta, hogy a törvény teljes szigorát alkalmazzák az. elégedetlenekkel szembe. A közölt levelek többségét faluról származó, csak elemi iskolával rendelkező somogyi paraszt- és munkásemberek írták, a köznyelvet, a helyesírást nem ismerték megfelelő szinten, így leveleikben gyakorlatilag a kiejtés szerinti írásmódhoz tartották magukat. A feleségüknek, rokonaiknak szóló levél különben sem kívánta meg a hivatalos stílust, saját szavaikat, nyelvjárásukat használják, ezért leveleik alkalmasak a századforduló somogyi népnyelvének egvfajta szociolingvisztikai szempontú eleme ' 126 zesere. Az írás- és fogalmazáskészség szintje szempontjából a levelek között nagy különbség van: egyesek jó köznyelvi műveltséget tükröznek, a másik végletet a nehézkes, gyötrő kifejezésmód jellemzi. A levelek nyelvjárástani elemzésekor el kell különíteni a rossz íráskészségből és a helyesírás nem ismeréséből eredő hibákat a népnyelvi kifejezések használatától. Tulajdonképpen a levélírók gyenge köznyelvismeretének köszönhető, hogy tájnyelvi kifejezéseket használnak. Ebben az időben a nyelvjárások még erősek, a faluhelyen az urak, a magasabb iskolát végzők kivételével, mindenki nyelvjárásokban beszélt, ezt az örökséget vitték magukkal Amerikába is, és ott - a magyar köznyelv hazai terjedésétől befolyásolva - a magyar közösségekben konzerválták is. A következőkben néhány gyakoribb hangtani természetű nyelvjárási sajátosságra mutatunk be példákat a levelekből: A levélírók egy része ö-ző nyelvjárásterületről származik, ez a jellegzetesség a levelekben mégiscsak szórványosan érződik, ugyanis itt a korabeli iskola hatásosan állította szembe a parasztos ö-ző beszédet az e-ző köznyelvivel. Még így is bekerültek a levelekbe a következők: gyerök, ölég, tisztölöm, köllene, tötteit, szöd be, szőrözni. Feltűnő, hogy a ma már szinte archaizmusnak számító 1-ezést a levélírók milyen nagy számban és természetességgel használják: milent, miieneket, melléért (melyért), mihelt, heizet, helben hagy.