Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)
VII. Kivándorlás Amerikába
Hamisan hangzott az érvelésük, amely szerint elismerték ugyan a magasabb amerikai munkabéreket, de szerintük ezért olyan árat kell fizetni, amely a későbbiekben helyrehozhatatlan. Állandóan azt hangoztatták, hogy a kivándorlók egészségüket életreszólóan megrongálják. A hazalátogatók, vagy pedig a véglegesen hazatérők nem igazolták ezeket a félelmeket, mert többségük sem testben, sem pedig lélekben nem tört meg, és sohasem átkozták azt a pillanatot, amikor a kivándorlás mellett döntöttek. A kivándorlók az USA-ban semmit sem kaptak ingyen, minden centért meg kellett dolgozniuk. Helyzetüket nehezítette, hogy túlnyomó többségük nem azzal foglalkozott, amihez értett, a mezőgazdasági munkával, hanem a lelket és a testet egyaránt tikkasztó kohókban, a gyárakban és a bányákban találtak maguknak munkát. A főszolgabírák és a körjegyzők a néppel testközelben éltek, jobban megértették az eseményeket és az alispánoknak küldött jelentésük is a realitásokat tükrözték. Az Igali járás főszolgabírójának 1907. évi átfogó jelentése községenként vázolja fel a kivándorlók életét és munkakörülményeit. 112 Ebből kirajzolódik előttünk a kivándorlók küzdelmes, de perspektivikus útja. 1906-ban Csornából egy, Szabadiból négyen vándoroltak ki. Egy évvel később már többen csatlakoztak hozzájuk, számuk 4l-re növekedett. Mindössze egy fő tért haza rövid időn belül, de aztán látványos gyorsasággal visszament. A kivándorlók leveleikben és személyesen is arról számoltak be, hogy megérkezésük után azonnal munkába állottak. A főszolgabíró a hazaírt levelekből többet is elolvasott, amelyekből a jelentésében idéz is. Ebből megtudhatjuk, hogy Selmi János csornai kivándorló levelében azt írta, hogy „vasgyárban dolgozom, két dollár a fizetésem és a magyar pénzben öt forintot tösz." Csullag József attalai lakos Steeltonban ugyancsak vasgyárban kapott munkát naponta 7 koronát keresett, munkáját könnyűnek tartotta és nem volt veszélyes. Erei János - felesége elmondása szerint - 21 hónap alatt 1 500 koronát küldött haza, ő is Steeltonban él. Megtudjuk, hogy Frei Dániel legényfiának hajójegyet küldött, aki azóta már kint dolgozik. Ketten együtt 2390 koronát küldtek haza, amelyből az adósságot már törlesztették. Hoiries Konrád Middletonból írta, hogy egy csőgyárban kapott munkát, naponta 8 koronát keres. Ugyanott Bekker Péter ugyancsak ennyi fizetést kapott. Frei Ádám pedig, aki 1905 februárjában vándorolt ki, múlt év októberéig 1620 koronát küldött a családnak. Napi keresete a 10 koronát is elérte. A törökkoppányi körjegyző a főszolgabírónak a beszámolójában hasznos információkat küldött. Ő is arról írt, hogy a kivándorlók és a hazaiak között jó a kapcsolat, az itthonmaradottak mindenről tájékozódtak, állandó levelezésben állnak egymással. 5-10 korona közt váltakozó napibérért dolgoznak, leginkább a gyárakban, kisebb részük pedig a bányákban, földműveléssel csak nagyon kevesen foglalkoznak. A legritkább esetben panaszkodnak, inkább az itthon maradottakat kivándorlásra biztatják. Keresetük a levonások után havonta 1000 koronára tehető, sokan még ennél többet is meg tudnak takarítani. Akik ennél kevesebbet keresnek, azok feltehetően betegek és nehezebb munkát nem tudnak vállalni. Igaz, hogy tragédiák is előfordultak, két miklósi és egy döröcskei kivándorló meghalt, halálukat azonban a tüdővész okozta. A kivándorlás előnyeit az itthonmaradottak is élvezik, a haza küldött pénzből törlesztik az adósságaikat, az adókat rendszeresen fizetik. A tartalékos katonák és a védkötelesek, ha hazajönnek, jelentkeznek és kötelezettségeiket teljesítik. A kisbári körjegyző értesülése szerint 1906. január 1-je és 1907. márciusáig a körjegyzőségből kivándoroltak 22 800 koronát küldtek haza.
