Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)

I. A népességmigráció néhány vonása a Délkelet-Dunántúlon a XVIII-XIX. században

Kelet-Baranya, az egykori Mohácsi járás térségében. Bár 96,5%, Cseledoboka 96,2%, Hercegszabar 97,1%, Kisnyárád 97,9%, Szajk 97%, Udvar 95%, 1870-1914 között. A megye középső, központi területén.Gyöd 96,5%, Hásságy 95,9%, Kisbudmér 97,5%, Kisújbánya 97,9%, Pécsdevecser 97,7%, Püspökszentlászló 90,5%, Rácpetre (Újpetre) 98,9%. Északkelet-Baranya, az egykori Pécsváradi járás területén: Apátvarasd 100%, Fazekasboda 97,2%, Féked 98,2%, Hidor 97%, Hímesháza 95,6%, Lovászhetény 94,6%, Máriakéménd 93,7%, Nyomja 97%, Óbánya 98,3%, Ófalu 98,6%, Palotabozsok 92,6%, Pusztakisfalu 99,8%, Püspöklak 96,9%, Püspöknádasd 94,5%, Szederkény 92%, Zsibrik 97,8%, Szűr 96,2%. Délkelet-Baranya, ún. villánytérségi német népcsoporton kívül magyar, illetve délszláv struktúrájú mikrorégió: Viszont tiszta német települések a következők: Ivánbattyán 95,9%, Vokány 95,1%, Kisjakabfalva 99,4%, Németpalkonya 96,7%, Villány-kövesd 95,7%. A XVIII. századi betelepítés idején nagyjából egy időben a Batthyányiak által telepített nemzetiségi tájon, a kiűzetésig tartotta magát a németség, s ma is jelentékeny a lakosság német részaránya. (A villányi és a baranyavári térség németsége egyszerre települt!) Valójában a százalékos kimutatás mögött az egykori teljesen német nemzetiségű telepes falvakat találjuk 1880-1920 között. Megmaradtak homogén népességű területeknek, csak a falu elöljárói, uradalmi tisztek vagy éppen ott lakó más, nem paraszti foglalkozású elemek vallották magukat magyarnak, valójában ők is rendszerint németek voltak. Ezek az egymással eléggé szerves és permanens kapcsolatban lévő falvak a munkamegosztásban fejlődtek. Ún. „táji munkamegosztást" figyelhetünk meg.

32 Kőfaragók, intenzív tejtermelők, bútorkészítők, kőművesek, kocsikészítők stb. Identitástudatukat erősítették, hogy a tájpiacon jelentékeny szerepet játszhattak ezért, „kezükben volt" egy-egy fontos, a termelés szempontjából döntő eszközcsoport készítése. A XVIII. és a XIX. században ez magasabb technikai szinten is jellemző és általános jelenség, sőt a két háború között is. Teljesen más fejlődési jelenségeket mutatnak a szerbek, horvátok. Megvizsgálva hasonlóképpen 1880-1920 között a településeken az össznépességhez való arányukat, nem található egyetlen település sem, amelyben akár a 90%-os arányt elérte volna a számuk. Kökényben 85,6% a horvátok száma, Németiben 89,6%, Pécsudvaron 81,9%, Szemelvben 65,1%, a horvátok aránya. Sarok szerbeinek 58,7%, Átán 82,7% a bosnyákoké, Magyarsarlóson 55,6% a sokac, Pogány község bosnyákjai 59,6%-ot tettek ki. Alsószentmártonban 56,5% a sokacok aránya, Kásádon 71,7%. Az összes többi „délszláv" népességet mutató településen nem érte el a népesség arányának 50%-át sem. A polgári kori Baranyában számuk eléggé gyorsan csökkent. Asszimilációjuk igen erős volt a svábsághoz viszonyítva.

33 A századfordulóra a baranyai indusztriális fejlődés: a DGT bányarendszere teljesen kiépült, Pécs magánipara, továbbá állami vállalatai, prosperálása nyomán a városba özönlés, (Pécs, Mohács némileg Siklós is) figyelemre méltó horvát, szerb népesség beáramlásával járt, a magyar népesség mellett. Az észak-mecseki bányászat is több száz családfő foglalkoztatását biztosította. A Pécs környéki bányák közel nyolcezer családot foglalkoztattak (bánya, kokszmű, három erőmű, stb). Ezekben a származást tekintve a munkavállalók arányában a nem magyar elem dominált.