Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)

VII. Kivándorlás Amerikába

Jóllehet ezek azonos típusú iratokat tartalmaznak, forrásértékük mégis különböző. Eltérés mutatkozik az intervallum tekintetében, valamint az iratanyag sokszínűségében is. A Baranya Megyei Levéltárban e fond az 1964-ben végzett selejtezés következtében alighanem csonkább lett. Főképpen a századelő évtizedeit tükröző iratok hiányoznak, márpedig köztudott, hogy a kivándorlásnak ez volt a legdinamikusabb korszaka. Az útlevelek kiadásának jogát (az 1903: VI. tc. 6. §-a) 1904. augusztus 1-jei hatálylyal a belügyminiszter hatásköréből a községekben és a rendezett tanácsú városokban az alispán, a törvényhatósági joggal felruházott városokban a rendőrkapitány hatáskörébe utalta. Feltehetően a helyi adminisztráció ügybuzgalma és szakértelme, valamint az irattári fegyelem megyénként jelentősen meghatározza az útlevéliratok forrásértékét. E tekintetben Somogy megye élen járt, nemcsak azért, mert itt nem végeztek „pusztító" selejtezést, hanem azért is, mert e megyében a közigazgatás adminisztrációja jobban működött, és szakszerűbben látta el feladatát. Az 1945 utáni iratpusztítás időszakát is jobban átvészelte, így a járási főszolgabírói iratok szinte teljességben a rendelkezésünkre állnak. Ugyanezt nem mondhatjuk el a másik két megyéről, márpedig ezekben a fondokban találhatjuk meg a kivándorlásról írt főszolgabírói jelentéseket. Somogy megyében 1930-ban az alispáni iratok egyik számán a kivándorlásról keletkezett fontosabb dokumentumokat összegyűjtötték.

20 Ezt a Baranya Megyei Levéltárban hasonlóképpen elvégezték.

21 A Tolna Megyei Levéltárban sajnos nem akadtunk ezeknek az iratoknak a nyomára. Az útlevéllapok a kivándorlók főbb személyi adatait tartalmazzák. így többek között a kivándorló nevét, foglalkozását, családi állapotát, lakhelyét, életkorát, vallását, utazás célját, melyik országba és városba kéri az útlevelet, melyik kikötőből utazik, valamint a kivándorlás időtartamát. Ha a családtagok is utaztak, őket is felsorolták, adataik azonban rendkívül hiányosak. Az útlevélügyi iratok másik hiányossága, hogy nem jegyezték fél a nemzetiségi hovatartozást. Az útlevéllapokat a főszolgabíró, a jegyző, a község bírája és végül a kivándorló személyes aláírásával hitelesítette. Az útlevéllapokra rendszeresen ráírták, hogy a kivándorlási törvényi:, valamint a belügyminiszteri rendeleteket a kivándorolni szándékozóval ismertették. Az útlevéllapért 1 koronát kellett fizetniük, a hivatal az önálló iparosoktól azonban 8 koronát kért. Az útlevéllapok számos érdekes információt tartalmaznak, így a kivándorló ragadvány- és csúfnevét, az arcán és a testén található ismertetőjeleket a korábbi műtétek vagy balesetek maradandó nyomait, a himlőmaradványokat, sérüléseket, a születési és egyéb testi hibákat, az anyajegyeket, de még a tetoválásokat is. Ez utóbbiak többnyire primitív rajzok, feliratok, szerelmi vallomások és monogramok voltak. A rajzoknál a szent korona és a szív volt a sláger, az utóbbiban a szeretett kedves monogramját is olvashatjuk. „A királyért és a hazáért" feliratot feltehetően a katonai szolgálat idején vagy annak emlékére készítették. Ezek a tetoválások rendőrségi szempontból is fontosak lehettek, mivel a személyek azonosítását megkönnyítették. Természetesen ezzel nem azt állítjuk, hogy a tetováltak bűnözők lettek volna, csak azt, hogy a tanulatlan, műveltségben alacsonyabb szintet képviselő egyének hajlamosabbak voltak a tetoválásra. Az útlevéllapokat, vagyis a kérelmeket az Alispáni Hivatalban bírálták el, jóváhagyás esetén a véghatározaton feltüntették a megadott útlevél számát, az elutasítás alkalmából pedig részletesen ismertették annak okait.