Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)

VII. Kivándorlás Amerikába

mutatta: 1906-ban csaknem 145 000,1907-ben pedig már 167 000 kivándorlót jegyeztek fel. A további években a kivándorlás - az első világháborúig - erősen ingadozott és csökkenő tendenciát mutatott. A kivándorlók száma 1908-ban csaknem 48 000-re esett vissza, de 1911-ben is 56 000 alatt maradt. A közbeeső és a következő években azonban állandóan 80 000-100 000 között ingadozott. Az 1914. év első felében a kivándorlási lázgörbe látványosan megemelkedett, 85 950-en vándoroltak ki.

11 Ha a kivándorlást kivetítjük a régiókra, akkor láthatjuk, hogy az legkorábban a Tisza jobb parti, felvidéki megyéit érintette - Ungtól Szepesig és le Borsodig-, innen vándoroltak ki legtöbben Amerikába. A felvidéki kivándorlás az 1870-es évek elején kezdődött. A kivándorlók először Sáros megyéből indultak el, vállalva a bizonytalan jövőt a múlt és a jelen nyomorúságának tudatában. A mindennapi nyomor elől menekülő szlovák anyanyelvű nincstelenek a kivándorlók első pionírjai voltak. A nyolcvanas évekbenn már csatlakoztak hozzájuk az elszegényedett, magyar anyanyelvű, hajdan volt telkes jobbágyok, a munkanélküli iparosok, vagyis a társadalom szegényebb elemei. A kivándorlás a megye határain túl terjedve regionális jelenséggé vált. Az 1880-as évektől az addig érintetlen Szepes vármegye földnélküli agrárnépessége és a bányamunkások indultak el az óceánon túlra. Zemplénből és Abaúj-Torna vármegyékből pedig néhány évvel korábban, 1877-től vette kezdetét a kivándorlás. Gömör és Kishont megyékből a kivándorlók már az 1880-as években Amerikába indultak, majd a századforduló évtizedétől Trencsén, Nyitra, Árva, Liptó, Túrócz és Zólyom vármegyékből is megindultak a kivándorló tömegek. Dunántúl több megyéjében a kivándorlás csak megkésve vette kezdetét. A gócpontja Mosón és Győr vármegyében volt, az előbbiből már az 1870-es években megindultak a munkát kereső nincstelenek. Az 1880-as évektől Sopron, Fejér és Veszprém vármegyék is a kivándorlók ezreit adták. Délkelet-Dunántúl megyéi, Somogy, Tolna és Baranya, valamint Dél-Magyarország „felesleges" népessége - Bács-Bodrog, Temes, Torontál és Krassó-Szörény vármegyék - kezdetben Szlavóniába indult, a német ajkú lakosság pedig főképpen Németországban keresett és talált is munkát a gyárakban, az építkezéseken, de még inkább a bányákban. A századfordulótól váratlan gyorsasággal megváltozott az útirány, a végcél az USA lett. 1899-bena kivándorlóknak csaknem kétharmad része a Tisza jobb parti, felvidéki megyéiből távozott. Fél évtized alatt, 1904-ig évente folyamatosan 20-26 ezer fő vándorolt ki innen. Igaz, hogy ekkor már az ország valamennyi régiója szinte ontotta a kivándorlók tízezreit. Az Alföld megyéinek vagyontalan népessége is csatlakozott a kivándorlók több tízezres tömegéhez. 1899-ben mégcsak 800-an, öt évvel később pedig már 4800-an hagyták el szülőföldjüket. A vizsgált időszakban a Tisza-Maros szögéből kivándorlók száma 2000-ről 5000-re növekedett. A kivándorlás csaknem valamennyi régióban növekvő tendenciát mutatott. A Király-hágón túlról 7000-ről 12 000-re, a Duna-Tisza közi területekről évi 300-ról, 3600-ra, a Duna bal parti megyéiből pedig 2000-ről 7000-re nőtt az USA-ba költözők száma. A kivándorlás ekkor már a Dunántúlt is erősen érintette, 1899-ben a távozók száma még alig haladta meg az 1000 főt, 1904-ben már 7000-en indultak el az ígéret földjére, az Amerikai Egyesült Államokba. A kivándorlás tetőpontján - az 1905-1907-es években - csaknem félmillióan vándoroltak ki. A népességveszteség a Felvidéken változatlanul katasztrofális volt, mivel a kivándorlók száma 22 000-ről 32 000-re növekedett. A területi súlyponteltolódást jelzi, hogy ekkor a legtöbb kivándorlót, 36 000 főt a Tisza-Maros szöge adta.