Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)
Bősze Sándor: Az 1883. évi somogyi antiszemita zavargások
Európa-szerte, így hazánkban is pont ez idő tájt kapott új erőre a világi hatalom és a katolikus egyház között zaljó küzdelem. A magyar „katolikus egyház is elnéző magatartást tanúsított az [antiszemita] mozgalomban helyenként fontos szerepet játszó alsó papsággal szemben, attól azonban tartózkodott, hogy az állam és egyház hallgatólagos rossz viszonyát az antiszemitizmus támogatásával tovább élezze”.11 A társadalom említett csoportjaival szemben a Magyarországon kialakuló burzsoázia a korábbi időszakhoz képest kedvezőbb helyzetbe került. A feudalizmus során a társadalom perifériájára kirekesztett zsidók, az ekkor rájuk kényszerített, s jól megtanult foglalkozási ágak tapasztalataival a hátuk mögött (felvásárló kereskedelem, áruszállítás) éppen betagolódtak az új gazdasági-társadalmi struktúrába. Legjelentősebb szerepet a kereskedelem és az áruszállítás megszervezésében, a mezőgazdaság modernizálásában, a vasúti hálózat kiépítésében és a hitelélet megszervezésében játszottak.12 A zsidó értelmiség „kívülről” érkezve előbb a modernizációnak, a polgárosodás igényeinek megfelelő - s a valóban hézagpótló - üzleti, műszaki ágazatokban, valamint a szolgáltatásban helyezkedett el,13 s csak később fordult a kevésbé „mobil”, szabad foglalkozású, újságírói, orvosi és ügyvédi állások felé. így aztán az 1880-as esztendőkben felszínre került érdekellentétek sajátos színeket kaptak - az antiliberalizmustól, az antikapitalizmuson, a konkurenciáktól való félelmeken, a vallásos érzelmeken keresztül a fajelmélet megjelenéséig.14 Magának az asszimilációnak, a korabeli megítélése önmagában is ellentétek forrása volt, annál is inkább, mert ez a folyamat hozzávetőlegesen 2,5-3 millió, zömében németet, szlovákot és zsidót érintett.11 A szorosan ehhez kapcsolódó bevándorlás kérdése, különösen a Galícia felől érkezőkkel kapcsolatban, erősen megosztotta a véleményeket. Szekfű „akadály nélkül betóduló idegen tömegekről” írt,16 s mások is nagyméretű, északkeleti irányú bevándorlásról beszéltek. Figyelemre méltó Fekete Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon c. könyvében közreadott statisztikai táblázatokkal kapcsolatosan kialakult kétféle vélemény. Hanák Péter szerint a zsidók bevándorlása a Monarchiába a XVIII. század elején a cseh-morva tartományok felől történt, s csak később, a század második felében húzódtak Magyarország felé. A következő hullám Galíciából indult a XIX. század elején, s a tömeges bevándorlás „legalább az 1880-as évtizedig tartott.”17 Walter Pietsch véleménye18 - Kovács értékeléseit használva — ezzel szemben az, hogy Lengyelország első, 1772-es felosztása után nőtt meg erősen a galíciai bevándorlás, s a csúcspontjal825-re esett. Az országba irányuló emigráció azonban nem szűnt meg, de erősen lelassult. 1840 (19. te.) után azonban egy rendkívül nagymérvű migráció történt a peremmegyékből az ország belseje felé, s ezt az itt élő „magyarok szubjektíve, mint bevándorlást élték meg.”19 Ezen a ponton a két szerző egyetért. A „Bécsbe irányuló tömörülés önmagában is világosan mutatja a gazdasági koncentráció, a polgárosodás és az asszimiláció szoros összefüggését.”20 Mindenesetre amíg 1840 előtt a hazai zsidóság 80%-a falun élt, addig 1880-ban 67%-uk városlakó volt, s Budapesten többen éltek, mint Franciaország és Anglia teljes zsidósága.21 A kiegyezéskori liberálisok boldogan üdvözölték az asszimilációt, s benne „a nemzeti erőgyarapodás bővizű forrását látták.” A konzervatív, agrárius és klerikális politikusok már korántsem tekintettek ilyen optimistán az asszimilációra.22 Az 1873-as gazdasági válság egyik következményeként a társadalom szélesebb rétegei váltak fogékonyabbá a politikai antiszemitizmus iránt. Ennek már emancipáció- és asszimiláció-ellenes ill. - mint arra Bibó István is utalt — bűnbakkereső éle is volt. Az érem másik oldalához viszont meg kell jegyezni, hogy 83
