Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Szili Ferenc: A zsidók kereskedelmi tevékenysége Somogyban a kései feudalizmus időszakában

moldovai és a havasalföldi fejedelemségekben telepedett le. A kivándorlás első hulláma 1772-ben vette kezdetét. Méreteit az alábbi statisztikai adatokkal illusztráljuk.56 Moldvában 1803-ban már 12 000 zsidó vallású lakos élt, amely a népesség 2 százaléka volt. 1859-re a zsidó lakosság száma 118 992 főre növekedett, az összlakosság 9 százalékát tette ki. Havasalföldön a zsidó lakosság aránya hasonló gyorsasággal növekedett. Magyarországra a zsidó bevándorlók ekkor még Poroszországból és az örökös tartományokból érkeztek.

Az egyre inkább liberalizálódó Habsburg-monarchia, és azon belül Magyarország mind nagyobb vonzerőt gyakorol majd Kelet-Európábán a pogromokkal sújtott zsidó lakosságra. A kedvező gazdasági viszonyok, a zsidó emancipáció fokozatos térnyerése a megyében is éreztette a hatását. A boltosok száma majd megduplázódott, de a kereskedőknél, a kézműveseknél még számottevőbb volt a növekedés. (8. sz. melléklet.) Az összeírásban már csak elvétve találunk olyanokat, akik mások kegyelemkenyerén élnek. Természetesen a szegények között még számottevő a bugyros kereskedő és a zsellérek száma. Hasonlóképpen tanúi lehetünk és figyelemmel kísérhetjük a zsidó értelmiségi réteg - orvosok, tanítók - kialakulását. E tekintetben jelentős akadályokat kellett leküzdeniök, mivel megelőzően zsidó vallásúakat a pesti orvosi egyetemre nem vették fel, így azok külföldön vagy pedig Bécsben szerezték meg diplomájukat.

összességében megállapíthatjuk, hogy a megyei zsidóság gazdasági megerősödése - a vizsgált korszakban - kimutatható. A megye által készített és a helytartótanácsnak felküldött jelentések a zsidóság szociális helyzetét teljességében azonban nem tükrözték, a kép drámaibb és sötétebb volt, mint a valóság. A fenti jelenség mögött egyrészt kitapinthatjuk a megye és a Helytartótanács érdekellentétét, ugyanis az előbbi nem volt érdekelt az állami adók növelésében. Azonban azt is látnunk kell, hogy a zsidóság tényleges szociális viszonyait a megye sem tudta felmérni. A föld- birtokosoknál, de még a jobbágyoknál is lehetett leltárt készíteni, amely megközelítően tükrözte a vagyoni állapotokat, a földbirtok és az ingatlanok értékét, a veszteség és a növekedés mértékét. A kereskedőknél - főképpen az árendásoknál és a házalóknál - ezt már kevésbé lehetett kimutatni, így joggal következtethetünk arra, hogy a panaszbeadványok ellenére náluk a tőkehalmozás fokozódott és a gazdasági felemelkedésük is töretlen volt.

Azt azonban a magyar progresszió minden tagja látta, hogy a zsidósággal szemben alkalmazott politikai és jogi diszkrimináció tarthatatlan, az emberi lelkiismerettel pedig összeegyeztethetetlen. Ezt tükrözi Bihar megye 1844. évi március 4-i átirata is, amelyet feltehetően valamennyi törvényhatóságnak megküldték. Ebben sürgetik a zsidóság mielőbbi emancipációját, miként írták „halandónak keservesebb sors, mint jelenleg izrealitának születni e földön, alig juthat”.57 Az 1840. évi XXIX. törvény csalódást váltott ki. A zsidók a szabad királyi városokban a választási jogot ugyan megkapták, de a választás lehetőségétől továbbra is megfosztották őket. A városokban a polgári állásokban nehezebben érvényesültek „az izraelita orvosok és sebészek, kik általában a nép pallérozott osztályának számát nevelik. .. kizárattak azon jogokból, melyek a megyékben a míveltség alantabb fokán álló nem nemesekre kiterjesztettek”.58 Bihar megye közgyűlése e véleményével nem volt egyedül, egyre többen és többször emelték fel a hangjukat a városi tanácsokban, a megyei közgyűléseken és végezetül a rendi országgyűléseken is a zsidó emancipáció érdekében.

71