Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Nagy Pál: Somogy megye zsidósága Mária Terézia korában

mesztegnyői üzem mögött is Kristófot vagy Gáspárt kell keresnünk, ahol az összeíró csak annyit tudott, hogy valami Ott nevű („quidam nomine Ott”) a bérlő. A somogyiak közül Josephus Moysesnek (Látrány, 18 üst) volt a legjelentősebb műhelye. Nem ismerjük a hamuzsírfőző vállalkozók üzleti tevékenységének jellegét, de feltételezhető, hogy a hamuzsírt sokan saját maguk értékesítették, felhasználva ausztriai és morvaországi üzleti és rokoni kapcsolataikat. Sajnos Somogy megye XVIII. századi ipartörténete teljesen feltáratlan, így nincs lehetőségünk mélyebb összefüggések megállapítására, az exportálás irányának kérdését nyitva kell hagynunk. Néhány dologra azonban fel kell figyelnünk. Nem állítjuk, hogy a XVIII. században nagy számban működtek Somogybán üveghuták, salétromfőzők, szappanfőzők, de nyilvánvaló, hogy ilyen nagy volumenű hamuzsírfőzés mellett jóval többnek kellett lenni, mint amiről eddig tudtunk.35 Az is egyértelműnek látszik, hogy ezek az egymással összefüggő iparok nem csak a XVIII. század végétől, XIX. század elejétől léteznek, hanem már jóval korábban is. A további kutatásnak mindenképp támpontot jelentenek a hamuzsírfőzők, a többi ipari üzemet a közelükben kell keresni. Szórványadatokból úgy véljük, hogy üveghutának kellett működnie pl. a mai Bárdudvarnok területén, hiszen a most hozzátartozó Bánya pusztán kvarcbánya és hamuzsírfőző is üzemelt.

Az uradalmak nem voltak profitorientáltak, az üzemeket egyrészt a felhasználatlan fa, másrészt a legeltetésre alkalmatlan, zárt, sűrű aljnövényzetű erdők felhasználása végett adták bérbe, így bevételhez és irtásterülethez is jutottak. A zsidó bérlők megpróbálták a hamuzsírfőzőket profitszerzésre beállított tőkés üzemként működtetni. Nincsenek még pontos adataink a munkaszervezetről, nem tudjuk az alkalmazottak számát stb., de az 1778. évi zsidóösszeírásból úgy tűnik, hogy kialakult a bérmunkarendszer. Az üzemeket a forrásokban „director”-nak nevezett üzemvezetőkre bízták. Ilyen volt pl. Martinus Salamon Gamáson (Director Domus Cynerariae), akinek 65 frt volt az évi jövedelme. A béreket a munkafolyamatokban betöltött funkció szabta meg. Valószínűleg magasabb szakértelmet igénylő munkakörben dolgozott Elias Behenye (Dióspuszta), Hersl Mandli (Dióspuszta), Filippus Hendrich (Orgyapuszta) 30 frt évi bérért, míg Josephus Israel (Bányapuszta) csak 7 forintot keresett. Úgy véljük, hogy ők Morvaországból érkeztek, s ott már komoly technológiai tapasztalatokat szereztek. A hamuzsírfőzés azonban mégsem tehette tőkés vállalkozókká a zsidókat, s nem lett emeltyűje a megye gazdasági fejlődésének sem. 1778-ban már csak öt olyan zsidót írtak össze, aki hamuzsírfőzőt bérelt: Salamon Lébb Boldogasszonyfán (77 ff jövedelem), Adamus Lébb ugyanott (63 ff), Abrahamus Hersli Szennában (60 ff), Marcus Mandl Bőszénfán (38 ft), Samuel Abraham ugyancsak ott (20 ff). A visszaesés már sokkal korábban megkezdődött, Mária Terézia ugyanis felismerve az erdőirtásban rejlő veszélyeket, s a magyar hamuzsír konkurenciáját a morva és cseh termékekre, 1755-ben megtiltotta a hamuzsír kivitelét. 1761-ben a tilalmi elvet a szigorú korlátozás elve váltotta fel, de Somogybán soha többet nem lendült fel úgy a hamuzsíripar, mint az 1750-es évek első felében. A birodalmi gazdaságpolitika érdeke összetalálkozott a magyar földesurak érdekével. Az 1760-as és ’70-es évek uradalmi bevételei között elenyésző tételt jelent a hamuzsírfőzők bérletéből származó. 1764-ben az igali járásban már csak négy üzemet írtak össze (Tab, Döröcske, Csicsalpuszta és Marosdpuszta). Az állatkivitel fellendülésével az erdőket inkább legeltetésre használták, s az irtást mérsékelték, illetve ha irtották is, a fát félkész és készáru formában értékesítették (épületfa stb.).

21