Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)
Judith Magyar Isaacson: Köszönet az életért. Egy túlélő visszaemlékezése c. kötet 6. fejezete
- EI ne maradj tőlünk, Jutka! Féltelek! - Ki tudja, régimódi, szemérmes nagymamám is hallott valamit az orosz frontra küldött lánytranszportokról? Az emberek lekászálódtak a vagonokból, amilyen gyorsan csak bírtak, a két férfi most már csak az öregeket és a betegeket rakta ki, de ahelyett, hogy - mint előbb - egyszerűen lelökdösték volna, óriási erőfeszítéssel messze elhajították őket. Borzadva láttam, amint a haldokló S. bácsit és az élő N. nénit ugyanabban az irányban dobták le. Sári őrült sikollyal követte őket.- Ugorjon le mindenki! - kiáltotta Gerő doktor, s Marikát karjába véve ő is leugrott.- Magda, gyorsan! - kiáltottam, amint oldalt leugrottam. - Add ide nagyanyukát! De már elkéstem. Vágó nagyanyám rongybabaként csüngött az egyik robot karjaiban. Miközben az magasra emelte, udvarias németséggel szólt hozzá: - Kérem, segítsen le! - A gépkar hirtelen megállt a levegőben, s a robot lassan, kíméletesen tette le nagyanyámat a sín mellé.- Danke schön! - köszönte meg nagyanya, mintha valami finom úriember segítette volna ki a hintóból. Magda az én kezembe adta a többieket. Anyám sovány volt, Klein nagymama és Ica néném apró, mint a gyerekek, könnyen elkaptam őket. Majd Magda is leugrott, és családunk valamennyi tagja szilárd földet ért.- Isten veled, Jutka! - Gerő doktor megölelt fél karjával. - Kerüld el a lánytranszportot! Isten áldjon! A tömeg a vasútállomás felé hömpölygött.- Várjatok egy percet! - mondtam családomnak. - Rögtön visszajövök! Szinte hullámzott a föld a lábam alatt, amint átverekedtem magamat a tömegen. Az őrülteket a halottak közé sorolták? Ki kell derítenem. Ez majd kulcsot ad e város - Auschwitz-Birkenau - megértéséhez. A kőfal mellett két erős fényű lámpa között valóságos emberhalmot találtam: élők és holtak feküdtek egymás hegyén-hátán. A látványt a lángoló égbolt keretezte. Halotti máglya! Émelygett a gyomrom. Csak nincs Sári is közöttük? Arcok, ülepek, rángatózó lábak, kifordult nyakak. Végre észrevettem Sári csatos cipőjét az emberhalom alján, még rángatózott. Erről a cipőről az én szandálomra tévedt a tekintetem: a hosszú utazás alatt egymás mellett voltak. Tudtam, hogy azonnal el kell mennem innen, de a látvány szinte megbénított. Felismertem egy arcot: dr. Nemes Margitét, aki valamikor németre és franciára tanított. Holttestek alatt kimeredt szemmel, habzó szájjal, őrülten sikoltozott. Elöntött a veríték, szemem elhomályosult. Nem szabad elájulnom! Csak nem itt! Egy SS-katona közeledett. Hátha megragad, és engem is a halom tetejére hajít! Döbbenten hátráltam. A családom! Hogyan is felejtkezhettem meg róluk! Szédelegve vágtam magamat át a tömegen. Annyi minden történt néhány perc alatt: próbáltam kiigazodni az eseményekben. Nemes Margit nyilván eszét vesztette. Úgy látszik, mindegyik vagonban volt valaki, aki megőrült. De miért rakták együvé az öregeket, az elmeháborodottakat a halottakkal? Szegény N. néni, Sári, Nemes Margit... Nem szabad rájuk gondolnom. Már kegyetlenné tettek... De inkább kegyetlen legyek, mint őrült. Új világba, új bolygóra kerültem. Muszáj alkalmazkodnom. Végre megláttam családom tagjait, akik a sínek mellől integettek.- Hol voltál? - kérdezte anyám szemrehányóan. - Már attól féltem, hogy elvesztél. 155
