A Tanácsköztársaság Somogyban (Kaposvár, 1969)
I. fejezet. Előadások - Borus József: A Tanácsköztársaság katonapolitikája
A csehszlovák csapatok június 11-én és 12-én megpróbálkoztak Léva visszafoglalásával, de sikertelenül. 12-én Stromfeld nyugati irányú támadást javasolt, Nyugat-Szlovákia felszabadítására. Ebben a térségben a csehszlovák csapatok 16-án és 17-én ismét próbálkoztak, ugyancsak sikertelenül. Június 17-én azután megindult a magyar támadás, olyan sikerrel, hogy 18-án este Mittelhauser francia tábornok már javasolta Srobár szlovák miniszternek: a szlovák kormány Pozsonyból menjen Trencsénbe vagy Brnoba, mivel a Pozsonyba vezető út szabad a magyarok előtt, és semmivel sem tudják őket megállítani! A Vörös Hadsereg felvidéki támadásának sikere jelentős területek felszabadításán túl megmutatkozott a Szlovák Tanácsköztársaság június 16-i megalakulásában is. Mindezen körülmény alapján az antant vezetői világosan látták, hogy korábbi reményük a Magyarországi Tanácsköztársaság összeomlására egyre valószínűtlenebbé válik. Világos volt az is, hogy a környező államok nyílt katonai intervenciója sem hoz sikert; saját csapataikat — elsősorban francia katonaságot — pedig, a katonák forradalmasodása miatt, a Szovjet-oroszország elleni intervenció tapasztalatai alapján sem mertek bevetni. Ebben a helyzetben került sor diplomáciai próbálkozásokra, az ismert Clemenceau jegyzékekre. Céljuk részben illúziókeltés volt, részben a Vörös Hadsereg támadásának megállítása a csehszlovák intervenciós haderő érdekében. A június 14-i távirat közölte a békekonferencia által véglegesként kijelölt határokat, követelve, hogy a magyar hadsereg 4 napon belül vonuljon vissza ezek mögé. Amint a magyar csapatok kiürítik Csehszlovákia megszállt területeit, a Tiszántúlon nyomban visszavonják a román csapatokat. — Kevéssé ismert, hogy Clemenceau-nak a jegyzéke voltaképpen a később »trianoni határok« néven ismertté vált határvonalat jelölte meg Magyarország határaiként. A június 14-i jegyzékről kialakult, hosszantartó vitában a szociáldemokrata vezetők jórésze annak azonnali elfogadását követelte. Több kommunista, esősorban Korvin Ottó és Szamuely Tibor az elutasítás, a Vöiiös Hadsereg támadásának folytatása mellett szállt síkra. Kun Béla nagyon nehéz helyzetben volt. Egyrészt joggal félt a szociáldemokratáktól ''-'aló szakítástól, ami a Tanácsköztársaság bukását vonta volna maga után, másrészt látta, hogy az antanttal szemben nem igen lehet elutasítani Clemenceau ajánlatát. A vita június 15-én este a pártvezetőség nagy többségének a Vörös Hadsereg visszavonulásáról hozott határozatával dőlt el. Ennek a — Magyarországi Tanácsköztársaság létére sorsdöntő — határozatnak az értékelésével kapcsolatban több probléma merül fel. Mái ismereteink alapján nyilvánvaló, hogy Clemenceau javaslatainak el nem fogadását az antant fegyveres támadása követte volna. Helytelen volt azonban a június 14-i táviratot már másnap elfogadni. Nyilvánvaló, hogy a diplomáciában szokásos »tanulmányozás«-sal, a részletek megkérdezésével lehetett volna húzni az időt, alkudozni kellett volna. Még súlyosabb hiba volt, hogy Clemenceau követelését, ti. az észak-magyarországi területek kiürítését, elfogadták és végrehajtották már akkor, amikor semmiféle biztosíték nem volt a románok visszavonulására a Tiszántúlról. 49 SOMOGY MEGYEI IEVElTAR NAGYBERKI SZOC. OSZT. KÖNYVTARA
