Farkas Péter - Szántó László (szerk.): Somogyország ötvenhatban. Dokumentumok, emlékezések és történetek a forradalomról I-II. (Kaposvár, 2017)
II. kötet - V. Fejezet. Történetek a forradalom somogyi eseményeiről
ahol a rádió- és a telefonközpont volt. A szovjet tankok körülvették a parkot és a legkisebb mozgást észlelve tüzet nyitottak. Három munkába igyekvő polgári személy vesztette így életét.12 Az orosz katonák az épületben lévőket ütlegelve ki- lökdösték és a kint lévő fiatalokkal együtt a fal mellé állították őket. Nagy József így emlékezett vissza ezekre a borzalmas pillanatokra: „Védtelenül álltunk ott... feltartott kézzel, szemben a katonákkal. Különösebb célzás nélkül indult a sortűz, de alulról kezdték. Mivel Somogyi Antal volt a legalacsonyabb, ő haslövést kapott, a másik golyó a gerincét érte. Ez volt számára a súlyosabb. En mellette álltam, valamivel magasabb voltam, engem comblövés ért. A sorban a következő Szabolcs István volt, ő elájult, így sértetlen maradt. Ökrös János a combján sérült, a parancsnok veselövést kapott, az egyik magyar sorkatonát lábán érte a golyó, a másikat a karján... Hajnali öt órától kb. félhétig hagytak bennünket a földön feküdni... Nagyon véreztem. A tankoktól körülvett parktól távolabb, egy keresztutcában magyar mentő állt, de nem jöhetett értünk.” Bár nem említik, Köbl József is ott állt e sor bal szélén. A sok évvel később elvégzett exhumálás során állapították meg: szívlövés oltott ki azonnal az életét. A sortűz áldozata lett Vigh Jenő nemzetőr is.13 Másfél óra elteltével a sebesülteket egy teherautóval a taszári egészségügyi bázisra vitték, ahol az orosz orvosok elsősegélyben részesítették őket. Innen a sérülteket - köztük három diákot - egy orosz mentő szállította át a pincehelyi kórházba. Somogyi Antal a pincehelyi kórházban halt meg. Ökrös János megy- gyógyult, Nagy József azonban csak ’57 márciusában jöhetett haza: „Az ottani orvosoknak köszönhetem, hogy a lábamat nem vágták le, pedig csaknem leszakadt, és elroncsolódtak az idegek is. Többször megműtötték, és megküzdöttek értem. Igaz, a lábam 15 centivel rövidebb lett, de életben maradtam.” Szerencsésebbek voltak azok diáknemzetőrök, akiket november 4-én hajnalban váltottak le az őrségből. Ök az alagsori hálókörletben nemsokára tankok lánccsörgésére és a lövöldözésre ébredtek. Pozsonyi Ferenc így mesélte a továbbiakat: „Felöltöztem és elindultam. Az ajtón kilépve a lépcsőfeljáróban lefelé tartó ..., géppisztolyát lövésre emelő katona körvonalait láttam. így ösztönösen visszaléptem a hálóterembe, és behúztam az ajtót. A bennrekedt társaimmal lehettünk öten vagy hatan. Emlékszem Boldizsár Attila és Kovács Károly iskolatársaimra és egy lányos képű gimnazistára, aki később mellettem állt a falnál. Megvártuk, amíg teljesen kivilágosodott — féltünk, hogy a sötétben azonnal lelőnek bennünket -, majd feltartott kézzel felmentünk. Bennünket is a falhoz állítottak, és feltartott kézzel végtelennek tűnő ideig hagytak állni szemben a tankkal, rajta a go12 Név szerint Fehér Imre, Karádi Lajos és Kovács Rezső. M. Kiss S„ 1997. 153. o. 13 M. Kiss S., 1997.153. o. 521
