Szili Ferenc: Somogy megye kereskedelme a kései feudalizmus korában 1700-1848 (Kaposvár, 1988)
VII. Sókereskedelem
A szarvasmarha só hiányában a földet rágja, a lakosság pedig olyan szegény, hogy nemcsak a kenyeret készítik só nélkül, hanem az ételeket is.'1'3 Majd a panaszlevél írói félelmüket hangoztatták, mivel a só hiánya az emberekre és az állatokra egyaránt súlyos következményeikkel járhat. A panaszáradat végül is arra készteti a. megye vezetőit, hogy e tragikus helyzetről a Helytartótanácsot tájékoztassa. Beszámolnak a pénz általános hiányáról, a kereskedelemben mutatkozó zavarókról, majd bírálják a Helytartótanács intézkedéseit. Érthetetlen számunkra — miként írták - „édes hazánkat a természet sóval nagyobb mértékben megáldotta”,i,e és mégis állandóan hiánycikknek számít. A só kereslete és a kínálata között valóban mutatkoztak zavarok, jóllehet nemcsak az erdélyi sóbányákból, hanem Lengyelországból is jelentős mennyiségű sót hoztak be Magyarországba. Köztudott azonban, hogy azt nemcsak a lakosság használta, mint közszükségleti cikket, hanem az állattartásban is nélkülözhetetlennek tartották. így a parasztgazdaságok és az uradalmak állatállományának a sófogyasztása nem egy esetben a lakosság kielégítésének a rovására történt. Az uradalmaikban minden hónapban egy szarvasmarhára egy font és 6 6/15 lót sót használtaik fel. A birka egy év alatt 1 1/2 fent sót fogyasztott, a sertés pedig egy hónap alatt egy fontot.177 Ezenkívül a sót még nagyon sók élelmiszernél használták, így a télre eltett vajat, vagy olvasztás nélkül, vagy pedig megolvasztva besózták. A hordókban elrakott káposztát is csak sózva lehetett tartósítani. De az építkezéseknél is előfordult, hogy a mészbe sót tettek, részint iaz esőtől védték így a falat, másrészt így fertőtlenítettek a bogarak és a férgek ellen. A sót még a beteg állatok gyógyítására is felhasználták, étvágygerjesztésre és a sebek gyógyítására egyaránt. Az ellentétek a só szállítása tekintetében is kiéleződtek. A megye vezetői az 1741. évi 34. törvénycikkre hivatkozva hangsúlyozták, hogy a só szállítása szekerezésbeli tehernek nem tekinthető, következésképpen a sóházaknak kell kifizetni a fuvarozás költségeit. Mivel a sónak az árát a szállítási költségek tetemesen megemelték, ezért kérték, hogy azt ne a fogyasztók rovására számolják el. A vállalkozó szellemű fuvarosok is kihasználták a kedvező lehetőséget. Sárközy Lajos főszolgabíró jelentése szerint Eszékről Temesvárra a sót a darányi, a kálmáncsai és a homokszentgyör- gyi fuvarosok szállították, 30 xr+t kaptak mázsámként, egy szekérre 10-16 mázsát is felraktak.378 A nemesvidi zsidóik egyik 1831. évi panaiszleveléből megtudjuk, hogy megelőzően hosszú éveken keresztül a sót faluról falura hordozván adták el a lakosságnak, de mostanában mind gyakrabban ebben őket megakadályozzák. így Csákányban, Fehéregyházán, Sámsonban, Szentpá- Icn, Hollódon, Balatonberényben, Balatonkeresztúron, Kéthelyen, Meszteg- nyőn a helybeli árendások megtiltották a só árusítását. Arra hivatkoztak, hogy a földesuraktól más vidékiek kirekesztésével árendába vették annak jogát. A szolgabírói döntés szerint „mindenkinek a sót kisebb mértékben árulni szabad . . . senkitől se háborgattatnak többé a faluként való só áru- lásában”.3'a Sipos János kaposvári adózó hasonló panasszal fordult a megyéhez, aki évek óta a só árulásával kereskedett, természetesen csak a vásárokban. A sót rendszerint Pécsről hozta. Szigetvári István, aki az uradalomtól kibérelte a só helybéli árusításának a jogát, megtudta, hogy riválisa 160
