Szili Ferenc: Somogy megye kereskedelme a kései feudalizmus korában 1700-1848 (Kaposvár, 1988)
VII. Sókereskedelem
A sócsempészet is divatba jött, a vállalkozó szellemű fuvarosok és a drávai hajósok jövedelmező foglalkozásává vált. Csapody Gábor első alispán 1811. évi jelentése szerint „mind a kézpolgárság, mind pedig a birtokos földesuraságok közt sóhiány mutatkozik”.3'0 A megyebéli fősóházak az agarévi és a barcsi, valamint a fiáksóházaik, a marcali, a kaposvári és a gyaláni „már nagy időtől fogva a sóból szűkölködnek”.3'1 Az alispán egyébként a sóhiánynak tulajdonította az esztendőnként jelentkező marhamirigy- megbetegedést, amely jelentős veszteséget idézett elő. A barcsi és az agarévi sóházak országos jelentőségűek voltak, innen továbbították a sót az ország északi vidékén élő lakosságnak. De az ország más vidékei is ezekből a sóházakból elégítették ki szükségleteiket. 1817-ben a barcsi sóházból 13 000 q-t Agarévbe, Kanizsára pedig 18 000 q-t szállítottak. A megyének a sót Baranya határától Nagykanizsáig kellett szállítani. Zala megyében a kanizsai zsidók közül néhányon szerződést kötöttek a só szállítására. A Dráva folyón érkező sót — 1818-ban — a marcali, a böhönyei, a szigetvári, a karádi és a városhidvégi sóházakban tárolták. A néhány évvel korábban még működő kaposvári és gyaláni sóházaik megszűntek. A sóügyekre felügyelő bizottság szerint a megyeszékhelyen ismét sóházat kellene létesíteni. Marcaliba és Böhönyére megelőzően - Agarévből szállították a sót, most Barcsról, hasonlóképpen Szigetvárra is, Karód Veszprémből hozatta, Városhídvége pedig Földvárról. A fuvarosok a Karód—Veszprém közötti tíz mérföldnyi távolságra mázsánként 1 Ft 30 xr-t kértek, Városhídvégen robotos szekereket alkalmaztak, hasonlóképpen tíz mérföldnyi távolságra. Böhönye Barcstól hét, Marcali tíz, Szigetvár Barcshoz négy, Pécshez pedig öt mérföldnyire volt. Tíz mázsa sónak viteléért egy mérföldre a fuvarosok 1 Ft-ot kértek. A fuvardíjak tehát különbözőek voltak, ezért azt a só árába is beszámították. Karódon egy font sóért 12 1/4 xr-t, Városhídvégen 10 1/3 xr-t, Marcaliban 11 3/4 xr-t, Böhönyén 11 2/4 xr-t, Szigetvárott pedig 11 xr-t kértek. A tehetősebb jobbágyok a sót a sóházakban olcsón megvásárolták, majd azt a vásárokban és a falvakban 12 xr-ért árusították, de főképpen a zsidó kereskedők éltek ezzel a lehetőséggel.3'2 A só értékesítése kétségkívül számottevő haszonnal járt, ezért néhány helység földesura arra törekedett, hogy a megye hozzájárulásával a birtokán sóházat létesítsen. 1816-ban, amikor felvetődött az a lehetőség, hogy az agarévi sóházat megszüntetik és „az adózó népnek könnyebbítésére a megyének közepében által tétessen”,3'3 Sárd és Nagybajom földesurai pályáztak a legnagyobb eséllyel és a legtöbb megyei támogatással. Később é kérelem lekerült a napirendről. A só hiánya és nem egyszer megfizethetetlen ára mindvégig érzékelhető volt. Igazolásul - az 1819. évi — a dombói, a gárdonyi és a drávatamási közbirtoikosok panaszlevelét idézzük. Ebből kitűnik, hogy az előző éveikben a gabona ára olyan magas volt, hogy teljesen elszegényedtek, mivel nekik azt meg kellett vásárolniok. A pénz hiánya miatt adóikat képtelenek megfizetni, de a fő gond mégis az, hogy „a só ez a minden élelmünknek elhagyhatatlain fő szerszáma, nemcsak megdrágult, hanem ezüst pénzen kívül nem is adatik más pénzért. Nekünk bankó pénzünk nincsen, annyival inkább nincs ezüst pénzünik, amelyen sót szerezhető énk”.374 159
