Szili Ferenc: Somogy megye kereskedelme a kései feudalizmus korában 1700-1848 (Kaposvár, 1988)
V. Állattenyésztés és a piaci viszonyok
V. ÁLLATTENYÉSZTÉS ÉS A PIACI VISZONYOK Bél Mátyás a XVI11. század első harmadában Somogyot az alábbiak szerint jellemezte: ,,A vidék legnagyobb és főképpeni haszna az állattenyésztésből, a csordákból és a nyájakból származnak”.288 Jóllehet a fenti megállapítás néhány uradalomra még a XIX. század első harmadában is érvényes, a piacokon azonban az állattenyésztés egyeduralma fokozatosan tért vesztett, mivel a növénytermesztés fejlődése figyelemre méltó volt, az uradalmakban és a jobbágygazdaSágokban egyaránt. A két birtoktípus kapcsolata és kölcsönhatása egyre inkább érvényesült. A tőkés árutermelés kibontakozásának a folyamatában kölcsönösen formálták egymást. Az állattartást felváltó tenyésztés és a fajtaváltás a jobbágy- gazdaságokban, ha megkésve és lassabban is ment végbe, de vitathatatlan, hogy az uradalmak hatására kezdetét vette. A XVIII. században az állattartás fókuszában minden kétséget kizáróan még a juhtartás állott, nem véletlen, hogy mind a tenyésztés, mind pedig a fajtaváltás itt jött létre először. A nyugat-európai — kisebb mértékben hazai — textil manufaktúrák indukáló szerepe is jelentős volt. A hadsereg, a városi és a mezővárosi polgárság növekvő posztóigénye ugyancsak serkentőleg hatott. A napóleoni háborúk befejeztével a feudális gazdaság fókozatos átstrukturálódása újabb lehetőségeket teremtett a termelés és az értékesítés szférájában. A hadseregnek nemcsak a háborúk alatt, hanem azt követően is egyre több lóra volt szüksége, a felvásárlásoknál speciális szempontokat vettek figyelembe. A mezőgazdaságban alkalmazott lovakkal szemben természetesen más igényt támasztottak. A különböző hasznosítás tükröződött a lótenyésztésben is. A korabeli szakemberek azonban még a XIX. század első harmadában sem jutottak közös nevezőre a tekintetben, hogy a mezőgazda- sági munkálatokban az Ökör vagy pedig a ló hasznosabb-e.289 Azonban már többen felismerték, hagy a ló az ökörnél gyorsabb, így több munkát végezhet, szívósabb, ezért huzamosabb ideig használható és az sem lehetett mellékes szempont, hogy nagyobb haszonnal értékesíthették. A fenti felismerés azonban ekkor még nem volt általános, mivel az állattenyésztés más ágazatai is nyereségesek voltak. Gyapjút szállítottak — közvetítéssel — Angliába, Német Alföldre, a szarvasmarha és a juh első számú felvevő piaca pedig Bécs volt. A lótenyésztés meredek ívű fejlődéséről ekkor még nem igen beszélhettünk, sőt a napóleoni háborúk után átmeneti stagnálást észlelhetünk. Nem is annyira a mennyiségi növékedés hiánya mutatkozott meg, mint inkább a helyes fajtatenyésztés. A lótenyésztést a hiányos abrakkal, a korai befogással és a szekerezésre mérhetetlenül igénybe vett lovakkal nem lehetett látványosan fejleszteni. De a tőkeszegénység is visszahúzó erőként hatott. A lovat megfelelő haszonnal csak négyéves kora után lehetett értékesíteni. „Tartását akadályozta a juhállomány, és a szarvasmarha legelőszükséglete, így a lovak többnyire csak ,kopár’ legelőkre szorultak.”290 A lótenyésztésnek a háború nemcsak serkentője, hanem akadálya is lett, mivel számtalan ló elpusztult, megnyomorodott és a nemesebb tenyész138