Szili Ferenc: Somogy megye kereskedelme a kései feudalizmus korában 1700-1848 (Kaposvár, 1988)
IV. A zsidók kereskedelmi tevékenysége
vilég.iumokkal, arra hivatkozva, hogy „vágynak törvényes elveink, melyek a kereskedést a honnak e legáldottabb gyümölcsfáját, gyöikerében rágódó féregként fenyegető egyedárosságot kárhoztatják".-''J A továbbiakban szükségesnek tartjuk e törvény részletes ismertetését. A házaló kereskedelmet csak a magyar, illetve az ausztriai birodalombeli lakosoknak engedélyezték. Idegenek csak az esetben lehettek egyenjogú állampolgárok, ha valamelyik hivatalban állást vállaltak, vagy mesterségük révén letelepedtek, általában a tízéves itt-tantóAoldást igényelték. Ettő azonban eltekintettek, ha a kérelmező megfelelő erkölcsi és anyagi háttérrel rendelkezett. Akár úgy, hogy földeket és házakat bérelt vagy pedig kereskedelmi és ipari tevékenységet folytatott. A zsidókkal szemben sem tettek e tekintetben megkülönböztetést. A férfiaknak a huszadik, a nőknek pedig a harmincadik esztendőt be kellett tölteniök és csak azt követően kaphattak útilevelet, kivéve azokat a férfiakat, akikkel szemben a katonaság igényt tartott. Az idegen béli portékák árusítása azonban továbbra is a tilalmi listán szerepelt, valamint azok a használati és élvezeti cikkek, amelyek árusítását már a korábbiakban is megtiltották. Ugyancsak igazolni kellett az áruk előállítóinak a neveit, lakhelyükkel együtt. A szekéren való kereskedést ez ideig nem engedélyezték, amit az alábbiakkal indokoltak. Azokon sok tiltott árut el lehetett rejteni, azonkívül a házaló kereskedelem csak a kevésbé jelentős termékékire vonatkozhat, ellenkező esetben megkárosítanák a helybéli kereskedőket, akik lényegesen nagyobb tehertételéket vállalnak és adókat is fizetnek. 1836-tól azonban a szekérrel való házalás lékerült a tilalmi listáról. Az utazólevelet a helybéli elöljáróságtól kellett kérni, akik egyúttal szavatolták a kérelmező erkölcsi és anyagi megbízhatóságát. A kereskedő azonban csak azokban a tartományokba mehetett, amelyet részére megjelöltek, az érintett szabad királyi városokban és a mezővárosókban az útilevelet láttamoztatni kellett. Az esetben, ha a kereskedő idegen tartományba ment, tíz napnál tovább csak akkor tartózkodhatott, ha a helyi elöljáróság azt engedélyezte. Az útilevél egy év után automatikuson érvényét vesztette, azt meg kellett újítani. Azt másra átruházni, vagy kölcsönadni szigorúan tilos volt. Akik a fenti követel ményeknék nem tettek eleget, szigorú büntetésben részesültek. így többek között pénzbüntetésre és a tiltott áruk elkobzására is Ítélhették őket. A fenti törvény a házaló zsidó kereskedők jogos igényeit kielégítette, a zsidókkal szemben helyi visszaélések azonban válozatianul előfordultak. Nagy visszhangot váltott ki 1844-ben a kanizsai gubacsos kereskedők elleni inzultus. Néhány zsidó kereskedő Pátró község Ikisnemeseitől kibérelte gubacs- szedésre az erdőt. Bereczfy Péter alszolgabíró kilenc pandúrral elfogatta a kereskedőket, megbilincseltette őket, majd mindegyikre a 32 pálca ütés után még 24 ütést mért. A brutális megveretéstől napokig fekvő betegek voltak. A lopással megvádolt idős embereket meg sem hallgatták, jóllehet ártatlanságukat hangoztatták. A megye kénytelen volt az ügyet a közhangulat nyomására kivizsgálni. Bereczfy alszolgabíró védekezése számunkra igen sokatmondó, mivel nem egy személyt, hanem egyfajta magatartást tükröz, Szerinte ez ideig is „aki utazólevél nélkül ikujtorog, megyei rendsza133
