Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 2. (Kaposvár, 1993)

Dokumentumok

és az alázat, az érdekek és az ösztönök hol látható, hol rejtettebb látványát. S amennyire emlékszem, mert ma is rezeg bennem) s amennyire megérthettem, egyszerre gyönyörködtem a játékban s iszonyodtam a játék rugóitól - különben hogy maradt volna bennem, még ma is, annyi év után is, az utazások, a megpróbáltatások, a hosszú nagyvárosi élet után, ez a szomorú, leküzdhetetlen falusiasán együgyű és értetlen idegenkedés első, nyolc esztendeig tartó városi tapasztalásom irányában, amelyet az emlékezés csak enyhít, de nem szüntet meg s amelyhez képest a legkedvezőbb történelmi jóvátételek csak külső, csak jótékony, de nem mindig végleges gyógymódnak vagy gyógyszernek számítanak. Gyógyítunk - mondta egy okos orvos - de meggyógyítani csak ritkán tudunk; s nincs öröklés, nincs akarat, nincs józan ész, nincs terápia, amely egy fogékony fiatal lélek első és kiírthatatlan benyomásaival megküzdhetne.

Kaposvár - ha próbálom elemezni ezt az idegenkedést, amelyet bőven ellensúlyoz nálam Somogy és a szülőföld szeretete - az én időmben afféle feudális város volt grófok nélkül s klerikális város papok nélkül s az Eszterházy-hitbizományának akkor már, az én koromban, kivéve a hitbizomány „örökbérlőjét”, a Hitelbankot, másképpen a „bankosokat”, egy teljhatalmú jószágkormányzóval, e város fejedelmével az élen, inkább csak lelki, légköri kisugárzásai maradtak, ezek viszont a köz- és a magánélet minden megnyilvánulásán uralkodtak. A korzó „emberi színjátéka” ezt mindennél világosabban hangsúlyozta, - főképp hogyha hozzátesszük a szép látszatok hátterét, a pletykákat, a rejtett vagy kitörésre kész botrányokat, az elejtett célzásokat, a sokszor alaptalan rágalmakat, amelyek a szép színjáték kísérőzenéjéül szolgáltak, s amelyeket mi, kis gimnazisták, nem mint herbáriumi növényeinket, a szabadban, hanem „kosztoshelyükön”, a kapualji cselédlányok közt, az iskolai szünetekben vagy pedig a helyi lap homályos célzásaiból szedtünk össze s éppoly gonddal illesztettük egy-egy korzói tünemény köré, mint szárított növényeinket egy-egy latin nyelvű lap üres és szép rajzú keretébe. Időnkint egy-egy kisebb kurtizán is feltűnt az úrinép enyhén rosszalló, bár inkább kíváncsi moraja közt, hazulról rég elszakadt s kisebb-nagyobb szerencséjű lápvirágok, akik itthon, az itthoni korzón szerették volna megmutatni ékszereiket, hermelinbundájukat, azt hogy ők is vitték valamire s nem kell nekik varrólányként vagy boltikisasszonyként megöregedni: a kevély tisztek utánuk néztek, a gentryfiúk füttyentettek, a közismert szoknyavadászok a kalapjukat is megemelték nekik s ez elég volt jóvátételnek, legalábbis esztendőre. Mint gyakorlott vadászok úgy jártak ebben a rengetegben a város fűrcsa óriásai, nagy testű, rengő pocakú, s tokájú és nemcsak termetükben tekintélyes notabilitások, a hatalmas alispán, akiről egyébként csak jót mondtak. Aztán a vadászruhás főszolgabíró, a nagy könyvesbolt tulajdonosa, egy gentrvskedő, csizmás, bőrnadrágos, sörtekalapos biztosító ügynök, aki mindig úgy járt, úgy öltözködött, akár egy cserkésző vadász, pedig talán legfeljebb ügyfelekre, hitelezőkre s újabb szerelmekre vadászhatott, egy helybeli ügyvéd fia, mindannyi közt a legfiatalabb, akkor még több izommal, mint hájjal, de nem kevésbé mázsás súllyal, maga a „bankosok” vezére, ősi gentryivadék, aki a Bank révén, így suttogják, a megyét, a városházát, ezt az egész társaságot a maga vaskos kezében tartja. Csupa ragadozó hal ebben a félhomályos akváriumban, ahol a kishalak karéjban várták, hogy felfalják vagy éhezni hagyják őket, de nálunk, a kapualjban, a sokhelyütt szolgált cselédek mindegyik nagy halról tudtak egy-két épületes históriát, öngyilkos szobalányokról, beteggé ölelt, szégyenbe hajszolt nőkről és kerítőkről, párbajra kényszerített fejekről, elárverezett ügyfelekről és váltókról, amelyeket otthon nálunk csak borzadállyal emlegettek s amelyek úgy röpdöstek itt, e jól öltözött, mosolygó és pár órára oly biztonságos urak és úrhölgyek felett, mint a könnyen elűzhető, de mindig visszaszálló lepkék a napfényben fürdő rét felett. Csupa ösztönös, féktelen s a kisváros kereteit szétrobbantó falánkságról eszem-iszomban, bujaságban, pénzben, hatalmi őrületben - s micsoda türelem, fásultság, elernyedés vagy cinizmus élhetett a környezet, a kisemberek lelke mélyén, hogy évekig, évtizedekig sürögtek, szorongtak, ravaszkodtak, bujkáltak vagy hízelkedtek ezeknek a pöffeteg potentátoknak a bűvkörében, csakhogy fel ne falják őket, csakhogy később falják fel őket, öt perccel később, mint a többit, mert hiszen mindnyájunkra sor került.

130