Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 2. (Kaposvár, 1993)
Dokumentumok
Kaposrár volt az első város, amelyet életemben láthattam: addig csak hírből ismertem, apám révén, aki be-bejárt időnként a megyei tanítógyűlésekre, vagy pedig anyám meséiből, aki néha, igen ritkán, ott rendelt ruhát a hírneves Klein-kisasszonyok szalonjában, vagy pedig ott vásárolt cipőt a Korona-utcai Radóéknál, kalapot Feketénénél, kelmét, bútort, fehérneműt a Fő-utca vagy a Korona-utca legrégibb és legjobb boltjaiban s olyankor mindig hoztak valamit az ismeretlen város csodáiból, amit a falusi boltokban csak híréből ismertek, enyvesképet, társasjátékot, dominót, narancsot, datolyát, s oly híreket, amelyekről csak félfüllel vehettem tudomást, az új színtársulatról (mert anyám rajongott a színházért), a helyi és megyei kisebb-nagyobb köz- és magánbotrányokról (micsoda nagy város lehet, hogy annyi minden történhet benne!), anyám egy gazdag rokonáról, aki alig akarta megismerni, apám a híres alispánról, aki viszont elfogadta s viszonozta a köszöntését s még kezet is szorított vele, mindenki láttára, a Megyeház előtt! Megvallom: féltem, szorongtam, rosszul éreztem magam ebben a beláthatatlan városban, a boltok roppant tükörablakai, a sima aszfalt, az emeletes házak veszedelmes csapdáknak tetszettek, a hatalmas gimnáziumban csak úgy találomra tévelyegtem s amikor késő délután szüleim elhelyeztek új otthonomban, sírva szaladtam utánuk az utcán, távolodó kocsijuk nyomában. Megszerettem-e Kaposvárt? Talán igen, hisz nyolc hosszú évet töltöttem ott első fiatalságomból, hisz ott jöttem tulajdonképp az ízére mindennek, a tudásnak, az ismeretnek, a legjobb értelmű civilizációnak, ott éreztem először, vagy legalább is tudatosan, a tágabb szellemi élet első szárnycsapásait, ott láttam bele legmélyebben az élet titkaiba és ellentmondásaiba, a legelső barátságok, a legelső szerelmek, a nagy álmélkodá- sok, a nagy ábrándok mélyeibe - egyszóval, szülőfalum után, ott találtam meg legjobban, legteljesebben, legdöntőbben hajlamaim, szomjúságom, ismereteim, becsvágyaim legelső, legelevenebb, legtáplálóbb forrásait. S mégis, bármily hálával is gondolok erre a városra, Somogy megye székvárosára, szűkebb szülőföldem központjára, mért tagadjam? még ma is bizonyos elfogultsággal gondolok rá, mert nemcsak első „sikereim” s elégtételeim születtek ott, hanem első sebeim, keserűségeim és megalázásaim, főképp mert örök falusiasságom sosem tudott felolvadni ebben a büszke városi közösségben, minden valószínűség szerint nem Kaposvár hibájából, inkább, sőt legnagyobbrészt, a magaméból. 2 Az első ily „forrás” természetesen maga a város, a Város volt, a századeleji kis Kaposvár, minden különösebb múlt, minden virágzóbb jelen nélkül, amely közepes jelentőségét részben a rajta átvonuló budapest-zágráb-fiumei vasútvonalnak, részben talán hatalmas cukorgyárának, részben megyeszékhelyi előnyének köszönhette - de mit bánta az a faluról jött tizenegy éves gimnazista, hogy nincs virágzó ipara, se múzeuma se műemléke (hacsak nem tekintjük annak a „Közjóért” emelt megyeházát), hogy a pécsi vagy soproni színtársulat csak tavasszal, két hónapig terjeszti itt a kultúrát, - mégis csalt város volt, iskolákkal, kórházakkal és gőzfürdővel, cukrászdával és könyvesboltokkal, honvéd és „közös” kaszárnyával, aszfalttal s kövezett utakkal s korzóval, esti korzóval, amelyet ő, a gimnazista, sohasem a sétálók közt, sosem tevékeny részvevőként élvezhetett, hanem csak a kapu alól, a kapualjból kitekintve, mint egy farsangi menetet, mint egy tarka karnevált, mint a Város, a Társaság mint az Élet tükörképét, az év minden szakában, uzsonna- és vacsoraidő között, mint a típusok, az embersorsok, a rangok, a komédiázások szüntelenül változó és örökké egyforma játékát. Akár egy tágas színpadon, a Fő-utca üzleti részén egészen a Templom-térig és a Korona-utcáig, itt-ott kis álló-szigetekkel a patika, a megyeház, a könyvesbolt vagy a „bankosok” előtt, színes és népes balettként itt lejtett és csillogott, mosolygott és tornászott testileg-lelkileg egy egész város uralkodó vagy csak uralkodni vágyó, vagy uralkodókat csak körülrajongó „felső” rétege, amelynek én már akkor is csak nézője voltam egy kapualjból, csodálva ezt a tarkaságot, ezt a furcsa társasjátékot, ezt a fölényt ezt a biztonságot, a szép ruhák, a büszke magamutogatás, a gőg 129
