Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 1. (Kaposvár, 1967)

V. Somogy vármegye a török kiűzésétől a polgári forradalomig (1686-1848)

zeug (kötőeszköz) nélkül Plenck úr sem kötözheti a Bécsi Invalidusokat; a gyermekeknek elszéledések (Rhetor és Syntaxista mindössze 9 van.) azoknak felejtések s elméjüknek gyepfogta mezeje és utoljára, hogy többet ne említsek az, hogy nékem teljes kifeszülésem nem lehet a kis idő s a nagy bizonytalanság között nagy, alkotmányba, nem kezdhetek, holott Csuktsi Tatár számára, aki minden harmad napban odább legeltet, még Michelangelo sem tudna építenivaló abrisst adni.

De amit lehet, addig is csinálom, legalább negative. A keresztyén regulát veszem fel ezen helyheztetésemben maximául és a szerént így dolgozom — mintha mindég ebbe és itt élnék s úgy könyörgöm a Te- kéntetes Űrnak, úgy élék, mintha minden percben el kellene innen költöznöm. Vitae (Csurgoiensis) summa brevis spem nos vetat inchoare longam! (A csurgói tartózkodás rövidsége akadályoz abban bennünket, hogy hosszú (hiábavaló) reménységet tápláljunk!) Hanem addig is azon törekedem, hogy ahhoz szoktassam nevendékeimet, mi a regi mechanika, mi a mai gondolkozó és gondolkoztató tanítás, mi az oskolai s a boldog elfelejtésnek szentelt pedantság, mi a valóságos embert formáló tudás, mi az Orbilius és mi az emberszerető oktató, aki az ő (akár élő, akár holt) tanítójitól vett kincset s az amiatt való adósságot uzsorájával együtt kívánja a fiatal emberiségnek lefizetni.

Oly annyira érzékenyit engem ez a cosmopolitai princípiumom — most már practice is — hogy óráimnak majd a fele a közönséges, majd fele pedig a magános végrehajtásában telik el ezen emberi s hazai kötelez- tetésemnek, melynek is eddig való jutalmát, a foglalatosságban léteinek gyönyörűsége, bőven kiadta nékem. Igazán, hogy az élet s a praxis oktatják azt is, aki mint és Nieuportot: mit — óh szomorú nevek! — a verekedő praeceptor alatt is, bot nélkül körömre tanulhattam: én ezt a nemét a létei édességének latinus koromban nem érzettem. Mostan tehát az idő rövidségéhez s functiomnak határozatlanságához képest, ami kicsinyt, jót akarván az enyimeknek fejébe verni: a legjobb principiumu és rendű könyvekből kívánok nekiök rövid systhemát s oskolai kézikönyvet, amely a sinorjok legyen nekiek az én bővebb magyarázatomra készíteni. E végre instálom a Tekintetes Urat, méltóztassa hozzám, hahogy fontosabb foglalatosságainak terhére nem lenne, a Fábri professzor geográfiáját tiszteletes Budai uramtól elhozatván, megküldeni, az a könyv eddig még legjobb a mai geográfiára s benne az új változások is 1796-ig ki vannak téve, az Auctor is most olyan Németországban, mint nem régen Busching volt. Többire deákban gyakorlom őket, amelyben oly fogyatkozásuk van, mint a számvetésben s az erkölcsökben. Sárközy Antal felől nem vettem a Tekintetes Asszony anyjától levelet a levelemre.

Ha szerencsém lesz a Tekintetes Urnák személyesen udvarolni, mindenekről bővebben s elevenebben teszek relátiót. Addig is pedig kikérvén fundamentomos bizodalommal a Tekintetes Ürnak bőven ismert kegyességét, fisztelem a Tekintetes Asszonyságot a kisasszonykákkal együtt, s lekötelezve maradok a Tekintetes Ürnak Csurgón Jún. 2. 1799. hív tisztelő szolgája Csokonay V. Mihály.«

Ugyancsak olvasókönyvünk hasábjaira kívánkozik az a levélváltás, amely 1799-ben Festetics György és Gsépán István ügyvéd között történt. Csokonai »diákszintársulata« — vagy irodalmi színpada, ahogy ma neveznénk — 1799. július 11-én, a vizsgák befejezése után Festetics, Csépán István és Sárközy István jelenlétében bemutatta a költőtanár betegágyból

142