Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 1. (Kaposvár, 1967)
V. Somogy vármegye a török kiűzésétől a polgári forradalomig (1686-1848)
váltott. Mi sem természetesebb, hogy személyesen is felkereste. Benne nemcsak a magyar felvilágosodás, hanem a népies magyar verselés harcosát és egyben a sokoldalú emberi életideált is látta. Pálóczi Horváth Ádám akkor már megírta a Hunyadiász néven emlegetett hőskölteményét. Nevét és szerepét különösen a Dunántúlon becsülték sokra. A népdalgyűjtés lelkes elindítója volt. Mint ember, igen sokoldalú és nagytudású: jogász, gazda, teológus, mérnök, csillagász és költő. Kondor József Csurgón 1897-ben megjelent tanulmányában említi, hogy Pálóczi nemcsak somogyi népdalokra, hanem azoknak dalamára is megtanította a rossz hangú, de kitűnően spinétező költőt. Csokonai ezután nem csoda, hogy tanítómesterének vallotta a névnapjára írt köszöntő versében. Te vagy első ember köztünk es Ádámja magának, A kies magyar Helicon szűk Paradicsomának... Pálóczi felesége Sárközy Jusztina volt. Unokahúga Sárközy Istvánnak, akit »ezüsthajú öregnek, Somogy tolmácsának« nevezett egy ismeretlen költő Somssich Pongrácot köszöntő versében 1832-ben. Kazinczyval, Berzsenyivel levelezett és így természetesen nagy vendégszeretettel fogadta Csokonait, aki Hedrehelyről hamarosan bajomi házába költözött, ahol már az említett megszakításokkal majd egy esztendeig, és később is az 1799. év nyári iskolai szünetében is lakott. így alakult aztán ki — ha szabad így elkeresztelnem — a keszthelyit megelőző »Bajomi Helikon«. Meghitt és különös irodalmi kör volt ez. Természetben élő, jóétvágyú és művelt társaság, melyhez hasonlót ilyen triumvirátussal, azt hiszem, e századból keveset tud irodalomtörténetünk felmutatni. Pálóczi, de különösen Sárközy István »múzeuma«, ahogy az egykori levelek említik dolgozószobájukat, homlokegyenest ellentmondanak Szerb Antalnak a magyar praeromantikáról vallott véleményének, tudniillik, hogy falusi nemességünk a nyugati »a racionalista, filozofikus, spekuláló és kételkedő kultúrát hírből sem ismerte.« Egy nagybajomi orvos, dr. Mózsa Ernő nem régen mutatta ki, leközölve Sárközy bibliotékájának katalógusát, hogy bizony Descartes, Newton, Diderot, Voltaire, La Fayette, Herder és Barclay munkái közkézen forogtak Nagybajomban! Olvasták, vitatták és éltek velük. Ebben a környezetben élt tehát Csokonai. Sokat tanult és látott. Természete nyugtalan, s a bajomi esztendőt is gyakran meg-megszakította kiruccanásaival Kisasszondra, Korpádra, Csökölybe, Hedrehelyre látogatva. Mint a higany, máskor Kadarkúton, Gigén, sőt Szigetváron, majd a pécsi nyomdában és Kaposváron tűnik fel. S mert kedve is lassan visz- szatér, és vendéglátóinak sem akart adósa maradni, így aztán a nem sokra becsült »alkalmatosságokra írt versezetei« is egyre szaporodtak. Nézzük meg ezeket is. így Somogybán anélkül, hogy irodalmi terveit feladná, üres óráiban a megélhetés reményében a vidám társaságok és falusi mecénások kényszerű lantosa lett. Leveleiből tudjuk, hogy vidáman élte napjait. Szórakoztató írásain maga is jókat derült, de legalább megvolt az az elégtétele, hogy azokon is nevetett, akiknek ez tetszett, mert ő ezeket a verse- zeteit nem sokra becsülte. Az ilyen versek művelőit »kin torn ázó, a Helicon bodzás tövében kézmunkát űző versjártóknak« tartja, — »akiknek nem kilenc múzsa, kilencszáz sem győzne eleget tenni, annyian vannak ezek az urak és oly nagyon szolgáltatják magukat. Mihelyt pedig vége van a jelen alkalmatosságnak, ők is mint a tánc, vendégeskedés és éjt- szakázás miatt kifáradt vendégek, lenyugszanak a Parnasszusz bodzái közt, s a halhatatlanságnak boldog reménysége alatt aggódtan alusznak, 140
