Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)

I. A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára az I. világháború előtti évtizedekben

14. Réparayon egyezmények

Az észak-magyarországi gyárak réparayonjaiban úgy alakult a kereslet és a kínálat aránya, hogy a gyárak egyre magasabb répaárak fizetésére kényszerültek. Ez a folyamat a kaposvári cukorgyárat is kedvezőtlenül érintette, mivel a répaárakat emelnie kellett, különösen a réparayon határterületein levő nagybirtok-üzemeknél. A gyár igazgatója már 1905-ben javasolta a központnak, hogy az eszéki cukorgyár ellensúlyozására — legalábbis a „fenyegetett vidékeken”, így Baranya megyében - engedményeket kell tenni, különben elveszíthetik a termelők egy részét.

Az 1890-es években, majd a századforduló után alapított cukorgyárak olyan vidékeket is bekapcsoltak a cukorrépa termesztésébe, amelyeken azt megelőzően más növényi kultúrákkal foglalkoztak, cukorrépa-termesztési hagyományokkal pedig nem rendelkeztek. Az újonnan alapított cukorgyárakat azonban nem mindig az optimális helyekre telepítették, noha egy-egy gyár ellátó körzete meghatározta annak perspektíváit, de a fejlesztés lehetőségeit is. Az egyre jobban gépesített cukorgyárak, répafeldolgozó kapacitásukkal párhuzamosan körzeteiket igyekeztek kiszélesíteni. Részint a körzet hatósugarát növelve egyre távolabbi területeken szerződtettek, másrészt pedig a körzeten belül a szárnyvonalakhoz kapcsolódó keskeny nyomtávú gazdasági vasutak kiépítésével igyekeztek bekapcsolni a cukorrépa termesztésébe azokat a nagybirtok-üzemeket is, amelyek szállítási nehézségek miatt - a cukorrépa-termesztés egyéb adottságaival rendelkezve - nem termelhettek cukorrépát. A cukorgyárak általában mindkét lehetőséget felhasználták, jóllehet korántsem egyforma mértékben. A keskenyvágányú vasúti hálózat kiépítése ugyanis jelentős tőkebefektetést igényelt, amellyel sem a cukorgyárak, sem pedig a nagybirtok-üzemek nem rendelkeztek. A kölcsönös érdekek felismerése azonban mindkét felet arra inspirálták, hogy vállalják a nagyobb áldozatot, a hosszabb távon kamatozó nyereség reményében.

E törekvésnek azonban sok esetben objektív akadályai is voltak, amelyeket csupán jó szándékkal aligha lehetett megoldani. A kaposvári cukorgyár csak a répatermelő bázisgazdaságoknak tudta legfeljebb a szükséges kölcsönöket biztosítani. Az olcsóbb megoldásnak — átmenetileg — azonban az látszott, ha inkább a távolságot növelve, távolabbi vidékeken levő termelőkkel kötöttek szerződést, noha ennek komoly következményei is voltak, kiváltképpen az egymás rovására terjeszkedő cukorgyárak esetében. Ebből adódóan a cukorgyárak között a konfliktusok és a kölcsönös vádaskodások szinte napirenden voltak. Ennek elkerülése végett a sárvári és a kaposvári cukorgyár igazgatósága 1900. május 26-án egyezményt írt alá, amelyben megállapították a rayonok határait, és megállapodtak abban is, hogy egymás üzleti érdekeit tiszteletben tartják.190 A zavartalan együttműködés azonban csak rövid ideig tartott, mivel a gyárak — a répafeldolgozó kapacitásuk növekedésével — a rayonokon túli területekre is igényt tartottak. Klad- nigg már 1905-ben kifogásolta az egyezményt hangoztatva, hogy annak további fenntartása a kaposvári cukorgyár szempontjából hátrányos. Különösen azt sérelmezte, hogy az egyezmény értelmében nem köthettek szerződést azokon a vidékeken, amelyek ugyan a sárvári cukorgyárhoz tartoztak, de közelségük miatt a termelők inkább a kaposvári cukorgyárhoz vonzódtak. „Ilyen volt a Barcs és Gyékényes közötti déli vasút mentén fekvő vidék, amely a Barcs—Kaposvár szárnyvasút kiépítése által mindinkább Kaposvár felé kezdett gravitálni."191 Somogy megye egész területét — az egyezmény módosításával — a kaposvári cukorgyár ra87