Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)
I. A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára az I. világháború előtti évtizedekben
szervezték a munkásokat, azok inkább más jellegű munkákra szegődtek. Az uradalmak nemcsak az általános munkaerő-hiányra panaszkodtak, hanem joggal kifogásolták a MIR béruradalmának a magatartását is, amely a megye határát túllépve, Délkelet-Dunántúiról toborzott magának munkásokat. Veszelei Zsigmond dombóvári nagytermelő Kladniggnak az alábbiakat írta: ........ezennel felpanaszolo m, hogy az Önök gazdasága ismét elvonja az úzi munkásaimat és legutóbb Gyulajováncáról (Döbrököz mellett) vitettek nagyszámú munkást és 30%-kal többet ígértek nekik, mint amennyi itt a napszám”.128 A Tolna megyei majsai uradalom is a cukorgyár közbenjárását sürgette, hivatkozva a répaszerződés megkötése alkalmával tett szóbeli ígéretükre, amely szerint a MIR-bérlet a majsai uradalom környékéről nem toboroz munkásokat, mivel ,,a munkáscsapat elvonása nagy zavarokat okozna”.121 A cukorgyár és a béruradalom közötti diplomáciai csatározások is igazolták, hogy a munkaerő hiánya, illetőleg annak biztosítása volt az a terület, ahol a MIR két „vállalatának” érdekei leggyakrabban összeütköztek. A béruradalom igazgatósága a cukorrépa-szerződéseket úgy kívánta szabályoztatni, hogy azok az érdekeit ne sértsék. Mindent elkövettek annak érdekében, hogy a cukorgyár a béruradalom kerületeitől minél távolabb szerződtesse a nagy- és kistermelőket egyaránt. A cukorgyár ugyan nem egy esetben alkalmazkodott a fenti követeléshez, mégis saját érdekeit kellett elsődlegesnek tekintenie. A cukorgyár gyakran nehéz helyzetbe került, mert a bérlettel nem kívánt nyíltan összeütközni, de a termelőt sem akarta elveszteni. Kladnigg 1904-ben a központnak ezzel kapcsolatosan az alábbiakat írta: „A termelő fenyegetőzik, nehézségeket támaszt a szerződésnél, úgy hogy négyszer-ötször kell felkeresni, amíg az aláírást megkaphatjuk, szóban és írásban ígéretet követel arra nézve, hogy a munkásoknál konkurenciát nem csinálunk neki . . .”130 Kladnigg az ellentéteket legtöbbször kompromisszummal próbálta feloldani. Ezért Lövensohn Gyula somodori és Móriig János toponári nagybérlőkkel csak olyan feltételekkel volt hajlandó szerződést kötni, ha azok bizonyos számú idegen munkás alkalmazására kötelezték magukat.131 A nyersanyagszállító béruradalom és a készterméket előállító cukorgyár kapcsolatából még a vertikumon belül is többnyire a mezőgazdaság alárendeltségét láthatjuk. A nagybirtok-üzemek a cukorrépa művelését többféle módon végeztették. Általánosságban kijelenthetjük, hogy az uradalmak az elsődleges munkaerő-bázisukkal a cselédekkel, az intenzív és nagy munkaerő-ráfordítást igénylő cukorrépatermesztést nem tudták megoldani. Délkelet-Dunántúlon nem véletlenül éppen a 90-es években jelent meg a felvidéki és az ország egyéb vidékeiről toborzott sum- másck serege, a magyar mezőgazdaság mobil munkaerő tartalékhadát alkotva, amely ettől kezdődően nemcsak a termelésben, de a paraszti rétegek tudatformálásában is jelentős szerepet játszott, feltehetően az 1905-1906. évi dél-dunántúli arató- és cselédsztrájkok előkészítésében is részt véve.132 Az eddig elmondottakból is láthatóan az uradalmak magatartását bizonyos kettősség jellemezte. Egy részük, vállalva a nehézségeket, még az árdepresszió időszakában is növelni kívánta a szerződésben rögzített területeit, néhány nagytermelő pedig még szerződésen kívül is termelt cukorrépát, hátrányosabb eladási feltételek mellett. A cukorrépa termesztésétől leginkább azok a nagybirtok-üzemek idegenkedtek, amelyek nem ismerték meg az ebből adódó előnyöket és a cukorrépa jövedelmezőségét csupán a mázsánként fizetett összegből próbálták kikalkulálni. A cukorgyár által „visszafogott” uradalmak szerződésen kívül termelt cukorrépát nemcsak takarmányozásra használhatták fel, hanem azok jelentős részét 74
