Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)
I. A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára az I. világháború előtti évtizedekben
a Dél-Dunántúlon működő szeszgyáraknak is eladhatták. Nem véletlen, hogy éppen az 1899. évi cukorválság idején Biedermann Rezső és társai a szentegáti, a mozsgói, a németbólyi, a pellérdi és a szentlőrinci nagybirtokosok nevében Darányi Ignác földművelésügyi miniszterhez kérvényt nyújtottak be, amelyben 12 mezőgazdasági szeszgyár építésének a jóváhagyását kérelmezték, egy szövetkezeti alapon létesítendő központi finomítóval, amelyet 1900. szeptember 1-én kívántak üzembe helyezni.111 Kérésüket azzal indokolták, hogy a vidékükön aránylag legjobb sikerrel biztató, de kellőleg nem értékesíthető, hosszabb ideig el nem tartható cukorrépa-termésüket napi, legalább 7 hl szesztermeléssel feldolgozhassák.1 y‘ Az 1899. szeptember 1-én hozott új törvény azonban a mezőgazdasági szeszgyárak kontingensét csökkentette, az ipari szeszgyáraktól eddig elvont 5% jövedelmet sem utalták át a mezőgazdasági szeszgyáraknak. Nyilvánvalóan a nemzetgazdasági szempontból fontosabb cukoripart kívánták ezzel is támogatni. így Bieder- mannak és társainak a törekvése kudarcot vallott. A cukorgyárak — a MIR Kaposvári Cukorgyára is — a termelőkkel szemben helyzeti előnyüket mindvégig megtartották, és a válságperiódusokból minden különösebb megrázkódtatás nélkül sikerült kilábalniuk. A nagybirtok-üzemek tulajdonosai és bérlői a mezőgazdaság kardinális kérdésének - a tőkehiány mellett - mindenkor a munkaerő kérdését tekintették. E gondot az a körülmény is bonyolította, hogy az ország népessége egyenlőtlenül oszlott meg. ,,A legsűrűbben lakottak az ország nyugati megyéi. Nyitra, Pozsony, Sopron, Vas és Zala voltak.’'1'1'’ A közlekedési hálózat kiépítésével azonban a munkások tömegeit — viszonylag gyorsan — át lehetett csoportosítani az ország különböző területeiről. Somogy megyében, mivel a ritkábban benépesült megyék közé tartozott, már az 1830-as évektől munkaerőhiány mutatkozott. Hasonló jelenség volt tapasztalható Délkelet-Dunántúl térségében is, ahol a cukorrépa-termesztés kiszélesítése is állandó munkaerőhiányt idézett elő, amelyet e régióban importált munkaerővel, a summások tömegeivel sem lehetett sok esetben pótolni. A XIX. század utolsó harmadában Délkelet-Dunántúl nagybirtok-üzemei a munkaerőszükségletüket Vas, Zala és a túlnépesedett felvidéki megyékből még tudták biztosítani. A századforduló után a felvidéki megyék munkaerő-forrása azonban kezdett elapadni. Az amerikai kivándorlás - érthetően - e megyéket hatványozottabban érintette, ebből adódóan a bérek ott is emelkedtek, a vasutak kiépítésével pedig a fakitermelés is fokozódott, amely jelentős munkaerőt igényelt. Ugyanakkor a mezőgazdaság intenzív fejlődésével most már munkát tudtak adni helyben mindazoknak, akik a megelőző évtizedekben még vándorútra kényszerültek.u’ A fenti körülmények - a vizsgált régióban - a cukorrépa termesztéséhez szükséges munkások beszerzését megnehezítették, de egyben a munkabérek emelkedéséhez is hozzájárultak. A nagybirtok-üzemek anyagi helyzetüktől függően a cukorrépát különbözőféleképpen próbálták megműveltetni, de a répaművelés módját még egy gazdaságon belül is többféle variációban végeztették. A századelőn még gyakran az aratóknak és a cselédeknek is adtak ki répaterületet harmadából részes művelésre. A répa megmunkálásának másik formája az volt, amikor a nagytermelők a környező falvak parasztgazdáinak kát. holdanként egy meghatározott összeget fizettek. Ugyancsak elterjedt szokás volt a napszámosok alkalmazása, de mindezek ellenére a summásokkal végeztetett cukorrépa-művelés bizonyult a legrentábilisabbnak és éppen ezért a legelterjedtebbnek is. Ehhez azonban új munkaerőpiacokat kellett keresni. Zala és Vas megye munkaerő-feleslege ugyan továbbra is rendelkezésre állt, de az egyre növekvő szük75