Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)

I. A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára az I. világháború előtti évtizedekben

von is kifizetődőnek tartotta a szerződést. Az igazgatóság törekvése mindenkor az volt, hogy a kedvezőbb helyeken levő répaterületeket kell előbb szerződtetni, amelyek általában a vasutak mentén helyezkedtek el, vagy pedig azokat az uradalmakat, amelyek nem voltak nagy távolságra a cukorgyártól. 1906-ban a jakab- szállási uradalom 300 kát. holdas ajánlatát pl. arra hivatkozva utasította vissza, hogy a „közelebb fekvő területekről a jövő évi répaszükségletünk majdnem teljesen fedezve van és valószínű, hogy a még hiányzó területet is a közeljövőben sikerül megszerveznünk”.’”

A cukoriparban a század első évtizedének közepén mutatkozó megtorpanás csak átmenetinek bizonyult, azonban ezekben az években a gyár számára előnyös szerződéseket kötni lényegesen nehezebb volt, mint az 1910-es évek elején, a prosperitás időszakában. A gyárat sohasem fenyegette az a veszély, hogy a szükséges cukorrépát üzemeltetéséhez nem tudja biztosítani. A szörplé és a szeletjárandóság nagy vonzerőt gyakorolt még azokra is, akik egyébként idegenkedtek a cukorrépa termesztésétől. A cukorrépa árával nem egy esetben elégedetlen nagytermelőket folyamatos cukorrépa-termesztésre a nagy takarmányszükség késztette, a cukorrépa-szerződéseket éppen ezért minden esetben összekapcsolták a szelet- és a szörplészükséglet kielégítésével.

A cukorgyár és a termelők kapcsolatában azonban lényeges eltérések is mutatkoztak, a nagybirtok-üzemek és a parasztgazdaságok tekintetében. A cukorrépatermesztés egy évtizedes tapasztalatai alapján a nagytermelők meggyőződhettek arról, hogy a többéves szerződés kölcsönösen hasznos, mivel a cukorgyárnak így módja volt olyan előnyök biztosítására, amelyekben az egy évre szerződött parasztgazdaságok sohasem részesülhettek. Ez a magyarázata annak, hogy amíg a kistermelők a szerződések megkötésekor általában a répa alapárát kifogásolták, addig a nagytermelők többsége a szerződésben biztosított egyéb kedvezmények és juttatások maximumára törekedtek. Amíg a termelők az első években általában az egyéves szerződésekhez, addig a századforduló után már inkább a többéves szerződésekhez ragaszkodtak. A gyár vezetői azonban ügyeltek arra, hogy csak addig tegyenek engedményeket, amíg azok üzleti érdekeiket nem sértették. Hasonló álláspontot képviselt a MIR központi igazgatósága is, amely 1913-ban — egy igazgatósági ülés határozatára hivatkozva — arra utasította a gyár igazgatóját, hogy „igyekezzenek redukált ár mellett megkötni szerződéseiket”,33 és csak azokkal a termelőkkel szerződjenek, akiknél a szállítási díj alacsony és az eddigi tapasztalatok alapján biztosítékot nyújtanak a jó minőségű cukorrépa-termesztésre. Véleményük szerint a termelőkkel januárban és februárban kedvezőbb feltételek mellett lehet szerződéseket kötni, mint ősszel. Persze a késői szerződés- kötéseknek negatív következményei is voltak, a talajt ugyanis már ősszel elő kellett készíteni, nem is beszélve arról, hogy így nem tudták ellenőrizni a nagybirtok-üzemeket. A cukorgyár igazgatósága felismerte, hogy a késői egyezségnek helyenként több a buktatója, mint az előnye, ezért inkább az őszi szerződtetés mellett foglalt állást és még a nagytermelők esetében is differenciálta a kedvezményeket. Azoknál a termelőknél, akik gazdasági nehézségekkel, vagy pedig pénzügyi gondokkal küszködtek és hosszabb távon nem látszott biztosítottnak az üzleti kapcsolat, nem erőltették a szerződések meghosszabbítását és a kockázat miatt csak minimális engedményeket tettek. Ha a nagytermelők nagyobb területekre szerződtek és répájuk az évek tapasztalatai alapján magas cukortartalommal rendelkezett, az esetben a gyár a kölcsönös érdekekre hivatkozva további kedvező feltételeket biztosított.

Kezdetben a nagytermelők közül jónéhányan a munkaerőhiányra hivatkozva 31